Magyarországon 140 éve végeznek modern értelemben vett népszámlálást. A témakörök és a módszertan lényegesen azóta sem változott, egyes kérdések azonban átalakultak, vagy eltűntek a kérdőívekrő.

A 2011-es népszámláláson negyvenezer számlálóbiztos dolgozik egy hónapon keresztül, ez békeidőben a legnagyobb létszámú „hadsereg”, amelyet csak az állam képes megmozgatni – fogalmaz az Fn.hu-nak Lakatos Miklós, a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) szakmai főtanácsadója, adatvédelmi felelőse. Maga a hadművelet korábban sem volt egyszerűbb, sőt. A XIX. század folyamán a KSH munkatársai hihetetlen munkát végeztek: a történelmi Magyarország teljes területéről beérkező információkat gépi segítség nélkül, kizárólag kézi erővel dolgozta fel néhány tucatnyi szakember. Akérdésfeltevés módja főleg  interjúmódszer volt, ami a terepen is megnehezítette a munkát.

A legtragikusabb népszámlálás

A kérdőíveket a helybéli értelmiség töltötte ki. A tanító, az „értelmesebb gazda” (ez a korabeli törvény megfogalmazása) bekopogott minden portára és elbeszélgetet az emberekkel. A kérdőíveket ezután Budapestre  küldték, ahol megkezdődött a feldolgozás. Az első népszámlálás még sokszor az ideiglenesség jegyében folyt, a szakma ekkor „tanulta” az összeírást. Az 1869/70-es adatfelvétel érdekességét az Ausztriától frissen elnyert függetlenségünk adta. Itt mérhették fel először Magyarország állapotát, viszonyait, lakosságát, bizonyos értelemben leltár volt ez a válás után.

A következő fontos népszámlálás az 1910-es volt, bár történelmi jelentősége csak utólag derült ki. Ez volt ugyanis az utolsó összeírás a történelmi Magyarország területén, eredményeire támaszkodva érvelt a trianoni békediktátum ellen Apponyi Albert olyan meggyőzően, hogy nemcsak a semleges országok, de még az antant egyes politikusait is megingatta szándékaik helyességében. Az már nem a statisztikusok és a magyar békedelegáció hibája, hogy a nagyhatalmak magasról tettek a tényekre…

A következő, 1920-as volt a magyar történelem legtragikusabb népszámlálása. Ekkor vették számba az első világháború anyagi és emberi pusztítását, Trianon veszteségeit, az elcsatolt területekről menekülő magyarok százezreinek mozgását, nyomorát. Ráadásul a megváltozott terület és körülmények teljesen új módszereket kívántak a szakemberektől is. A végeredmény azonban komolyan hozzájárult ahhoz a bravúrhoz, hogy Magyarország 1920. után talpon tudott maradni – jegyzi meg Lakatos Miklós. Szomorú eredmények, emellett kiváló kordokumentumok is születtek. 1920-ban Magyarországon például a lakások csaknem harmadában nem volt árnyékszék, a szobák majdnem felének padlója a puszta föld volt, és a lakószobák felében három, vagy ennél több ember lakott. A népszámlálások eredményeit összegző tanulmányok egyébként 1923-tól napjainkig ide kattintva olvashatók

Hatalom és statisztika

A statisztikai törvény vitája során vették napirendre a hatalom és statisztika közti viszony „morális kérdését” 1929-ben. Bethlen István miniszterelnök úgy vélte, az államnak kell eldöntenie és megszabnia, hogy a statisztika milyen adatokat gyűjtsön, mivel ezen adatok a mindenkori kormány munkáját segítik. Ám a hatalom kompetenciája itt véget is ér, és következik a szakma, amely kizárólag objektív módon nyúlhat a feladathoz. Később, az 1941-es népszámlálásra készülve például Teleki Pál kormányfő azt akarta, hogy az anyanyelv mellett kérdezzenek rá a lakosok nemzetiségére is. A statisztikusok egy része ezt nem javasolta, mert véleményük szerint az erre adott válasz nem tekinthető objektívnek.

Végül a miniszterelnök akarata győzött, és az 1941-es lapon először szerepelt: „nemzetisége: minden befolyástól menten és anyanyelvére való tekintet nélkül megjelölendő az a nemzetiség, amelyhez tartozónak a megszámlált érzi és vallja magát”. A kérdésnek természetesen fontos szerepe volt. Magyarország területi gyarapodásai és kissé „összekeveredett” nemzetiségi megoszlásának felmérésére volt arra szükség, hogy ki milyen nemzetiségűnek vallja magát. A visszacsatolt területek konszolidálása volt az oka annak is, hogy az évtizedforduló helyett ezt a népszámlálást  egy évvel és egy hónappal később, 1941. január 31-február 1. eszmei dátummal tartották meg. Ez a népszámlálás rendelkezett egyébként a leggazdagabb kérdéskörrel, békeidőben kiemelkedő munka lett volna – jegyzi meg a szakember. Így viszont a háború miatt adatait nem tudták teljes mértékben feldolgozni: a kérdőívek egy része elpusztult Budapest ostroma során.

Ez az utolsó?

A következő felmérést ismét rendhagyó időpontban, 1949-ben tartották: ekkor indult a szocialista tervgazdálkodás, az állam célja itt is az ország állapotának és javainak „leltárba vétele” volt. Fókuszában tendenciózusan a mezőgazdaság, az egyéni gazdálkodók álltak, az eredményeket a hatalom a kommunista állam építésére használta fel. Történetileg egyébként fontos népszámlálás volt, hiszen itt összegezték a II. világháborús veszteségeket. Az 1960-as számlálás is nagyrészt a mezőgazdaságra fókuszált, a 70-es és a 80-as viszonylag konszolidált volt: ekkorra teljesedett ki a „fényes szelek” nemzedéke, a statisztikai hivatalt személyileg és szakmailag is stabilnak nevezhetjük.

Az 1980-as népszámlálás rekordnak számít mind a felmérés és a feldolgozás gyorsasága, mind a kérdések szűk köre miatt. Épp ezért komoly hiányosságai vannak, a munkanélküliséget például nem vizsgálta. 1990. a változás éve volt, 2001-ben az informatika alakította át az addigi struktúrát.

A 2011-es pedig Lakatos Miklós szerint valószínű, hogy az utolsó „hagyományos” népszámlálás lesz. Az emberek hozzáállása nagyon sokat változott, nem szívesen engednek be „idegeneket” a lakásukba és ódzkodnak adataik megadásától is. Ausztriában és Szlovéniában az önbevallás helyett például már most is reprezentatív mintákat és különböző regisztereket használnak az adatok összegyűjtéséhez. Magyarországon is ez a jövő és nemcsak a lakosság, nevezzük úgy, ellenállása miatt: az önbevallásos módszerrel felvett adatok közül egyre több a bizonytalan, a valóságnak nem mindig megfelelő válasz.