Az egyik legnagyobb brit színész volt mind színpadon, mind a mozivásznon. Többek közt szerepet játszott az Anna Kareninában, a Hamletben és a salemi boszorkányokban is. A New York-i Filmkritikusok Szövetségének díját és a Golden Globe-ot is megnyerte már a legjobb férfi főszerepért.

 

Scofield a 20. század legnagyobb Shakespeare-színészei közé tartozott, akit játéka és főleg rendkívüli orgánuma miatt gyakran emlegettek egy sorban Sir Laurence Olivierrel. Tagja volt a Stratford-upon-Avon-i Royal Shakespeare Company-nek. Filmen is eljátszotta egyik legsikeresebb szerepét, a Lear királyt, fiatalabb korában magára öltötte Hamlet és V. Henrik jelmezét is.

 

A Robert Bolt által Sir Thomas Moore-ról, a nagy filozófus-államférfiról, az Utopia című mű szerzőjéről írt darabot, az Egy ember az örökkévalóságért című színmávet éveken át játszotta színházban Londonban és a Broadway-n egyaránt, majd 1966-ban ő kapta a Fred Zinnemann által megfilmesített változat címszerepét is.

 

A VIII. Henrik királlyal válása, Boleyn Annával való házassága, a római katolikus egyházzal való szakítása miatt szembekerülő, a vértanúságot is vállaló Moore megszemélyesítéséért 1967-ben megkapta a legjobb férfi alakítás Oscar-díját.

 

Shakespeare később is visszatért filmes pályáján, de ezekkel kevésbé volt szerencséje: hiába volt kiváló Kenneth Branagh V. Henrikjének francia király szerepében, vagy Franco Zeffirelli Hamletjében, mint a meggyilkolt király szelleme, mindkét produkció megbukott.

 

Scofieldről köztudott volt, hogy távol állt tőle a nagyvilági és a bohém művészélet. Azon kevesek közé tartozott, akik előadás után rögtön családjukhoz siettek haza.

 

Egész életét néhány mérföldre West Sussex grófságbeli szülőfalujától, Hurstpierpointtól élte le. Ritkán adott interjút, kerülte a rivaldafényt. Még az Oscar-díj átadására sem utazott el Hollywoodba. „Valószínűleg feleségemmel és egy másik házaspárral kibontunk egy üveg pezsgőt” – üzente köszönő levelében a Los Angeles-i Filmakadémiának.