„Gyerekkoromból emlékszem, hogy akkor még mentek a nagy névnapozások, meg mindenféle családi összejövetel. Én szerettem. Ma ez már nem jellemző sajnálatosan, ez azt is jelenti, hogy szanaszét van a család az egész országban. A nagy családi összejövetel maximum annyi, hogy a két fiú, a szülők, és a hozzátartozók, de ezt azért majdnem minden hétvégén megtesszük. Én határozottan kijelentettem – emlékszem – 20 évesen, hogy nekem nem valószínű, hogy lesz majd családom, gyermekeim. De amikor megismerkedtem a jelenlegi feleségemmel, akkor ez valahogy nem lett már kérdés. A legelső lépés az volt, hogy leköltöztünk Délegyházára, hogy előkészítsük a terepet. Ez már konkrétan egy tervnek a része volt.

Mielőtt a döntést meghoztuk, hogy gyermeket szeretnénk, sokat beszélgettünk, hogy valóban készen áll-e az ember felelősséget vállalni, tanítani, okítani az utódot, a picurkát… Én azt mondanám, hogy utólag látsz rajta vissza sok mindent, de nem azokat, amiket az ember megpróbál beleplántálni a kicsibe, hanem azt, ami szerint élsz, tehát amit valóban példaként lát. Én azt látom, hogy ezeket veszik föl, és építik be, mert ez alá van támasztva.”