A Tito és Tarantula példája így viszont nagyon jól mutatja, hogy a kultikus filmeket jegyző rendezők környékén mozogni, kultikus filmek betétdalait megírni, s ráadásul még ezekben a filmekben a színpadra is lépni - áldás is lehet, de átok is. Ahhoz, hogy a banda ekkora ismertségre tegyen szert, s kitörjön a szubkulturális státuszból, feltétlenül szükség volt Tito Larrivának a Rodriguez-filmekben (Alkonyattól pirkadatig, Desperado) játszott alakításaira, most viszont már inkább nyomasztó lehet számukra, hogy vannak, akik egyre csak az 1998-as Tarantism című album slágereit, az Alkonyattól pirkadatig betétdalainak, s ezek sorában is leginkább a híres After Darknak az eljátszását várják el tőlük.
Ez az éppen aktuális felállás számos változás eredménye - s a változások mögött az egyetlen állandóság éppen Tito Larriva személye. Az ő énekhangja és gitárjátéka köti tehát össze az eddig megjelent öt Tito and Tarantula-album - Tarantism (1997), Hungry Sally And Other Killer Lullabies (1999), Little Bitch (2000), Andalucia (2002) és a Back Into Darkness (2008) - zenei anyagát. Tito Mexikóban született, aztán Texasban élt, s már a hetvenes évek végétől színpadra lépett: akkor még különféle punk zenekarokban zenélt (Impalas, Pugz). Ez a punkos hevület hagyományozódott át aztán a Tito and Tarantula pszichodelikus blues-rockjába, amelyben nem kevesebb szenvedéllyel, de annál több rafinált hangulati játékkal jelennek meg a banda esetében már hagyományosan texmex rocknak nevezett keverék műfajú muzsika elemei.
Ebben a hangulati játéktérben egyaránt helye van a komor vagányságnak, az ironikus vigyorgásnak, a latinos temperamentumú "csakazértis" derűnek és a lebegő sivatagi pszichedéliának. A zenéjüket átható markáns irónia miatt szokás őket a másik sivatagi hangulatú gegzenekarral, az Eagles of Death Metallal összevetni, de a zenéjüket átható bűnrockmotívumok - és a démonikusan dinamikus frontember, Jimmie Wood miatt is - legalább ennyire jogos lehet az Imperial Crowns rokonságába utalni őket.