Az eset nem egyedi. Szinte minden hónapban kapunk hasonló híreket. Volt, hogy kisiskolások verték meg a tanítónőjüket tanórán, de arra is akadt példa, hogy a diák szülei estek neki a tanárnak. A mostani eset talán azért volt sokkolóbb, mert szinte egyenes adásban láthattuk a tanárverést. Persze az eseményt a politika sem hagyta szó nélkül. Vezető országnagyok rögtön kezdeményezték a tarthatatlan helyzet megoldását. Olyan nagyszerű ötletek születtek, mint hogy minden intézményben legyen iskolapszichológus, meg, hogy az erkölcsi nevelést is előtérbe kellene helyezni.

 

Nem szeretem a „bezzeg az én időmben” kezdetű mondatokat. Már csak azért sem, mert a 34 évem nem jogosít fel az ilyesfajta szentenciákra. De! Én is jártam iskolába, és meg kell, hogy mondjam, akkor ilyen esetek elképzelhetetlenek voltak. Jól emlékszem, kisiskoláskoromban a tanító néni, ha rosszul viselkedtem, a kapukulcsával a fejemre koppintott.

Fájt, de utána csendben ültem a padban. Vagy visszagondolok arra, amikor ének-zene tanárom – mert nem akartam abbahagyni a tan­órán való állandó dumálást – a naplóval vágott fejbe. Nem esett jól, de csendben maradtam. És még az iskolapszichológust sem tudtam felkeresni, ugyanis az nem volt. Így 25 év távlatából be kell vallanom, hogy mind a két idézett tanáromra jó szívvel emlékszem vissza. Az ilyesfajta „diákverés” ma már elképzelhetetlen lenne. Az emberi, a gyermek- és ki tudja még milyen jogok miatt egy újjal sem szabad a tanároknak a gyermekhez hozzáérni.

 

Szó ne érje a ház elejét. Egy pillanatig sem gondolom, hogy a gyermek testi fenyítése célravezető lenne. Nem. Sőt, azt is megkockáz­tatom, hogy ezekben a tanárverős esetekben nem a diák az elsőrendű felelős. Szent meggyőződésem, hogy a társadalmi viszonyokban, az emberi kapcsolatokban nincs fejlődés. Csak a minket körülvevő világ változik. A gyermekek lelkivilága ugyanilyen volt száz éve és ilyen lesz száz év múlva is. „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél” – adja a róka szájába ezeket az örökbecsű gondolatokat Saint-Exupéry A kis hercegben. És való igaz, a felelősség a szülőké, a tanároké, és a társadalom minden tagjáé. Olyanok lesznek a gyermekeink, amilyen világot mi teremtünk nekik. A gyermekek mintákat követnek. És addig feszítik saját létük határait, amíg korlátokba nem ütköznek. Korlátok pedig szemmel láthatóan nincsenek. Pedig a korlát nemcsak a határvonalat jelölheti ki, hanem segít megkapaszkodni is.