1945. február 11-én német és magyar csapatok megpróbáltak kitörni a szovjet hadsereg által körülzárt budai Várból. A szélsőjobboldal számára ez a „becsület napja”. Az évforduló alkalmából hungarista és nemzetiszocialista szervezetek közös megemlékezést szerveztek Budapestre, a pontos helyszínt (Normafa) csak a demonstrációt megelőző napon hozták nyilvánosságra. A rendezvény előtt egy órával mintegy harmincan koszorúztak a budai Várban lévő Kapisztrán téren.

A Normafánál – erős rendőri biztosítás mellett – pár százan gyűltek össze. A résztvevők többnyire fekete öltözéket, a bőrfejűek fehér cipőfűzős bakancsot viseltek. Az árpádsávos karszalagokon nyilaskeresztre emlékeztető embléma volt látható. Németországból – a sajátosan értelmezett „német-magyar barátság” jegyében – nagyobb csoport demonstráló érkezett, de feltűnt egy bolgár zászló, és felszólalt egy horvát „bajtárs” is.

A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom képviselője a „turáni és germán harcos génekről” értekezett, valamint arról, hogy szellemi értelemben ugyanúgy erődben vagyunk, mint 1945-ben voltunk. Természetesen előkerült a „cionista világhatalom” kifejezés is, de ez csak gyenge előjáték volt a Pax Hungarica Mozgalom és más szervezetek nevében felszólalók egészen durva antiszemita kirohanásaihoz képest.

Ahogyan az egyik német nyelvű transzparens, úgy a szónokok sem csináltak titkot abból, hogy neonáci rendezvényen vagyunk. „Mi, nemzetiszocialisták…” – Tyirityán Zsolt, a Betyársereg vezetője így kezdte beszédét. Máskülönben szerinte eljön majd az idő, amikor a magyarokat Európa vezető nemzetévé, a fehér fajt pedig újra a világ urává „fogjuk nyilvánítani”.

Fizikai értelemben vett rendbontás nem történt, az előre eltervezett menetrend szerint zajló demonstrációt csupán egyetlen apró közjáték zavarta meg. Az egyik lelkesült szimpatizáns bekiabált: „Kitartás! Sieg Heil! Éljen a magyar!”

Budapest ostroma a II. világháború egyik leghosszabb és legvéresebb városostroma volt. A főváros határában az első szovjet páncélos megjelenése és a budai Vár elfoglalása között 102 nap telt el. A véres küzdelem hevességére jellemző, hogy a harcokat már a korabeli katonai iratok is Sztálingrádhoz hasonlították – állapítja meg Budapest ostroma című könyvében Ungváry Krisztián történész.

A lakosság vesztesége mintegy 35 ezer ember volt, az ostrom minden második halottja – a szovjet áldozatokat nem számítva – civilek közül került ki. Ugyanakkor a történész által közölt adatok szerint a Vörös Hadsereg közel 80 ezer fős vesztesége valamivel több volt, mint a német-magyar védők és a polgári lakosság áldozatainak száma összesen. (A felrobbantott hidakról, rommá lőtt épületekről – tehát a mérhetetlen anyagi kárról nem beszélve.)

Budapest védelméhez – írja Ungváry Krisztián – egyedül Adolf Hitler ragaszkodott. November 23-án adta ki első utasítását, amelyben elrendelte, hogy a magyar fővárost háztól-házig vívott harccal kell védeni, tekintet nélkül a lakosságra és az okozott károkra. (A náci terveket kezdetben még a német diktátor mellett aztán végig kitartó Szálasi Ferenc is vonakodva fogadta.)

A történész Veesenmayer német nagykövetet és különleges megbízottat is idézi könyvében: „nem törődünk vele, ha Budapest tízszer is elpusztul, ha ezzel Bécset védeni tudjuk”.