"El sem tudom mondani, hogy mennyire örülök. Úgy tűnik, hogy a ráérő időmben elkészített írásaim meghozták a gyümölcsüket. Nagyon köszönöm a rám szavazók voksait és a szerkesztők bizalmát egyaránt. A tárgyi ajándékokért és cikkeim megjelenési lehetőségeiért is hálás vagyok, de sajnos a felajánlott újságírói állással magán körülményeim miatt csak otthonról tudok élni, ezért pedig anyagi javakat nem fogadok el. Nekem az írás öröme így is a legfontosabb marad!" - meséli csillogó szemmel Tivadar Ilona, akinek írását lentebb olvashatják.

Lehetett gondozni. Nosza, kimegyek napszámost keresni. Pocsék hideg szél fújt, de ha már elindultam, végeznék is valamit.

Már vártak... odabenn a zárt kapu mögött, kicsit meglepődtem de azért én rendesen kinyitottam a kaput, kulccsal, az embereket pedig nem kértem, hogy kerültek beljebb. A három férfi közül az idősebb belekezdett a mondókába, miszerint ők ásni jöttek és már mutatta is az ásóját. Nem volt csak egy, de mindhárman dolgozni akartak. Ami a munkadíjat illeti, a szokásos összeget kérték, beleegyeztem, hiszen bárki ennyiért csinálta volna meg. Szólni amúgy sem mertem volna, részint még magamhoz sem tértem a meglepetéstől, szó szerint elfogott a félelem.

Elindultam a kis faház  felé, hogy előszedjek még két ásót, hogy a másik két férfi is tudjon dolgozni, ámbár az egyiket még gyereknek néztem. Az is volt, már néhány mozdulat után elkezdett lihegni, de a cigit csak nem vette ki a szájából. Lehet, hogy most először dolgozott... Annyi baj legyen, az apja - mint mondottam volt - fél szemére nem látott, de erre magamtól is rájöttem, mert egy fehér folt lepte be a fél szemét. Említette hogy most szabadult a sittről, amilyen könnyelmű vagyok még meg is kérdem, hogy miért.

Megmondta. Verekedésért ült. Nem lehetett egy sima ügy, ha négy évet ült érte... Láttam már rajzfilmet, amelyikben a kisegér látványosan remegett, de hozzám képest ez feledhető epizódnak tünt. Még megfejeltem a kritikus helyzetet egy agyament kérdéssel, miszerint megkérdeztem a nagyobbik fiút: hogy van? Mi jött rám nem tudom, de kaptam választ: éhesek vagyunk.

Adjak valami pénzt, mert ő most elmegy kenyérért. Nem tudtam mit mondjak, gyorsan előszedtem a táskámat. Mindent kiborítottam belőle és felajánlottam minden pénzt ami csak nálam volt. Csak iratok, kulcsok maradtak benne, nem érdekes... De az volt mert a napszámos pont egy kenyér árát kérte el és már el is tűnt. Gondoltam, egyel kevesebben vagyunk, most megoldom a kellemetlen helyzetet. Elmondtam, hogy a munkából elég volt, menjenek békével. Természetesen kifizetem a napszámot, ennyi pénz van nálam összesen, de azt mind odaadom. De nem kellet nekik, egy kicsit azért pihennének, míg a fiú visszajön az étellel. Adjak addig egy kis vizet. Valami ásványvizes palackokat találtam a fabódéban, amiben még volt valamennyi víz. Leültünk a padra, a fiú meg én, az öreg a földre ült, februárba a vizes földre.

Aztán elmondta, hogy az ásót bérelik, az árát is meg kell fizetni az öregasszonynak majd hazafelé menet. Megint sokat beszélek. Megkérdem, hogy van ez a bérbeadás? Hát dolgozhatnak vele, de délre fizetni kell. Megmondta az összeget, majd elájultam. Egy kenyér ára volt. Hogy volt valakinek mersze  egy ilyen alkut kötni??? Aztán még tovább beszélek... én agyament megkérdem a fiútól, hogy végezte már az iskolát??? Mi vagyok én szociológus? Ahelyett hogy kushadnék, még faggatózok itt a huzatos februári időben.

De a fiú szívesen beszélt. Járt ő iskolába, de nem ért az semmit, otthagyta. Nem volt senki aki leragassza a számat, mert tovább kérdezek... aztán miért? Nem szeretett iskolába járni. Aszongya eleinte még szívesen járt oda, de miután a tanító néni többször hazaküldte, már nem ment többet. Miért küldte haza a tanító néni? ...na jó, nem vagyok normális. Minek kérdezgetem, de megjött a válasz. Mert koszos volt.

Érkezett a nagyobbik fiatalember, hozta a kenyeret. Körbeülték hárman a földön - jelzem pad is volt meg valami rozoga deszkaasztal - de nem kellett.  Nekiláttak a kenyérnek... csak úgy martak belőle egy-egy jókora darabot és ettek. Felálltam és hátat fordítottam nekik, nem utálatból, csakhogy én még az életemben nem láttam éhséget, de nem is éreztem soha, a mai napig nem. Volt annyi spontán tisztesség bennem, hogy ne nézzek oda, csak álltam az éles februári szélben  háttal nekik. A félelmen is elmúlott,most  már csak tiszteltem az ÉLETET:

Mire a kenyérrel végeztek, rájöttem az áthidaló megoldásra. Gyáván megfutamodok. Előbb azért fizetek, aztán elmegyek. Megbeszéltük, én távozok, bezárom a kaput, aztán, ha végeztek elmennek. Így tettem eleinte csak kicsit siettem, aztán már tényleg futni kezdtem.

Mire beértem a házak közé egy kicsit jobban voltam, de még erősen kísértett az öregember szeme. Akkor láttam meg az asszonyt a kerítésre támaszkodva. Volt úgy ruhástól negyven kiló, fogta a lécet a göcsörtös ujjaival, amiken meg látszott az évek során elvégzett nehéz munka. Köszöntem, ahogy illik, mire megkérdezte, nem-é láttam munkásokat feljebb a kerteknél, mert őket várja. Ő lesz a bérbeadó, meg is torpantam, hadd  beszéljek vele egy kicsinyét.

A kerítésen túl rendezett kert, még nincs megásva. Odébb ócska kis ház, de az a bejárati lépcső csuda szépen volt megalkotva. Mindösszesen négyet lehetett rajta lépni, de azért csak tettek hozzá korlátot is oszloposat, meg a végibe egy oroszlánt gipszből. Többen lakhatták, mert a papucsok ott díszelegtek a feljárón, nem lehet csak úgy ebbe a tiszta házba belépni. A mama meg csak állt és várta napszámosokat. Vajon milyen lett az elszámolás, nem fogom megtudni, mert elegem lett az egészből.

Végre haza akarok jutni. Enni, inni, mosdani és tévézni, mert ma már semmi gondom nincs. A tévébe megnézem a főzőműsorokat, van belőle több is. Majd ott meglátom, hogy kell a tejszínes rákot ügyesen elkészíteni, meg a húsokat gondosan bepácolni. Azután szép kis kultúrműsort is adnak a celebek, síppal, dobbal meg agyament jelmezekkel. Megtudhatom, hogy kel tele szájjal beszélgetni, villával hadonászni, a többi meg már jön magától.

Nos, kedves krónikás olvasók! Most mindenki menjen haza, zárjon be ajtót és ablakot azután kezdjen el gondolkozni. Mert mi van ha valaki pekingi kacsát eszik párolt vöröskáposztával és erre jön a napszámos és fejbe veri az ásóval??? Na mi lesz ??? Semmi...

Hiábavaló bármiféle okoskodás, volt már százféle program, amiből csak néhány lett kipróbálva, több-kevesebb sikerrel. Meg kell élni a mindennapokat, együtt. Frázisok nélkül alázattal, lebontva apró lépésekre, ha csak centiket haladunk is naponta. Nincs mit sopánkodni azon, hogy koszos meg büdös, oda kell menni, megtanítani bármire, sértés nélkül, mert a szegény ember sebzett és nagyon érzékeny. Meg kell próbálni újra és újra, mindennap, segíteni, gondozni a gyerekeket. Legyen előttük példa, olyasmi hogy: felkel a család reggel és valami célja van. Ha sikerül munkát szerezni, bármilyet alkalmit, nehezet, rosszat, de munkája van, megbecsülik. Már nem akárki, feladata van, amit ha elvégzett tisztességes megélhetése van. Ezt kell látnia nap mint nap a gyereknek, ebben kell felnőni és akkor hosszútávon lesz miben reménykedni.

A kért vagy kéretlen segély, eddig sem ért sokat azt sem adták szívesen és nem fogadták megbecsüléssel. Mindez csak időhúzás, idegtépő, helyben járás, senkinek se jó. Menjünk egy kicsit közelebb egymáshoz, tegyük félre a haragot, sértődést és gyűlöletet, Talán apránként, szeretettel megtaláljuk a hangot, a szót, amivel beszélni lehet, tanítani, türelmesen. Ha majd lassacskán megértjük, elfogadjuk a mások gondjait, aztán már örülni fogunk egymásnak: szép hosszú út, de járható és végig kell csinálni azért, hogy az ükunokáknak jobb legyen.
Pál Apostol második levele Timóteushoz: ...Ints, kérj, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel! Eljön ugyanis az idő, amikor a józan tanítást nem hallgatják  szívesen az emberek, hanem ízlésük szerint seregszámra szereznek maguknak tanítókat és csiklandoztatják a fülüket. Elfordulnak az igazság meghallgatásától és mesékre hajlanak.

Te azonban maradj mindig meggondolt, viseld el a bajokat,  ...teljesítsd szolgálatodat. ...A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. ..........

és a krónikás rovathoz hű maradtam :)