A pillangókés, a közöny és a büntetendő jó szándék

Ezt latolgattam én is nyolc évvel ezelőtt a 32-es buszon egy napsütéses szombat délután…

Munkám végeztével hazafelé indultam.

A Vágány utcai megállóban szálltam fel a buszra, ami a hétvége ellenére majdnem tele volt. Az első ajtó melletti ülőhely még szabadon állt, leültem és futólag körbe néztem. Vegyes volt az utasok összetétele: férfiak és nők, fiatalok és idősebbek egyaránt előfordultak közöttük. A békés hangulatban irigykedve néztem, ahogy a következő megállóban egy család leszállt és a Városliget felé vette az útját. Hátul eközben fiatalok egy csoportja lépett fel a járműre, jókedvűen, nevetgélve.

Miközben kifelé bámészkodtam az ablakon, egyre hangosodó vita ütötte meg a fülemet. A csuklós busz legvégében 3-4 srác és két, náluk alig idősebb fiatalember között támadt valami nézeteltérés. Kezdetben semmit nem értettem ilyen távolról a párbeszédből, de ahogy kezdett forrósodni a hangulat, egyre tisztábban ki lehetett venni a szavaikat.

Megharagudtam: miért kell ezt a kellemes szombat délutánt elrontani?

A célpontnak választott két fiatalember, hogy kitérjen a kötözködők elől, előre jött a csuklós busz közepéig és leültek a menetiránynak háttal. Csakhogy a csoport leghangosabb tagja ezt nem hagyta ennyiben. Utánuk jött és tisztes távolságban ugyan, de elég közel hozzájuk, hogy ne lehessen félreérteni a szándékát, szembe fordult velük és folytatta a mondókáját. Nem emlékszem a szavaira, mert sokkal inkább lekötötte a figyelmemet a testbeszéde: minden gesztusa arra utalt, hogy meg akarja mutatni, ki az úr a háznál. Furcsának találtam, hogy mennyire ellentmondásos az „úri fiú” megjelenése és a garázda viselkedése. Kimondottan jóképű srác volt: fekete haj, fekete szemek, jól szituált benyomást keltő viselet. Az öltözéke is talpig fekete, amiből a legfeltűnőbb a hosszú, bő kabátja volt, mint valami jelmez a Hegylakó című filmből.

Vagánykodik – gondoltam és reméltem, hogy hamarosan megunja.

Az utasok többsége is így vélekedhetett, mert mindenki faarcot vágott és úgy tett, mintha nem történt volna semmi. A kötözködő fiatalnak ettől egyre inkább megjött a bátorsága és már nyíltan ellenséges hangot kezdett megütni. Túllépte azt a határt, ahol még gyerekes csínynek lehetett volna tartani a viselkedését. Agresszió – éledt fel bennem a gyanakvás és azon kaptam magam, hogy kezdek félni. Hová fog fajulni ez az eset? A buszvezetőre pillantottam. Úgy tűnt, már jó ideje szemmel kísérheti az eseményeket, mert a tekintete többet időzött a belső visszapillantó tükrön, mint az úton, és egyre mélyültek a homlokán a ráncok.

Meghűlt bennem a vér.

A nagyhangú tinédzser fiú a kabátja zsebéből váratlanul egy ezüstösen csillogó pillangókést húzott elő. Élvezettel játszogatott vele, miközben kihívóan próbálta rávenni kiszemelt áldozatát, hogy szálljon le vele a buszról, hadd intézzék el a dolgot „férfi módra”. Az érettebb fiatalember nyugodt hangon megpróbálta jobb belátásra bírni, de eredménytelenül, ezért inkább elnémult.

Kétségbeesetten körülnéztem.

Hát senki nincs, aki közbelépne, mielőtt valami tragédia történik? Az utasok ugyanúgy láthatták, hogy mi a helyzet, de csak még jobban lehajtották a fejüket. Szinte eggyé váltak az üléseikkel, mintha attól láthatatlanná válhatnának. Lázasan járt az agyam. Nem vagyok hősködő típus, de akkor úgy döntöttem, teszek valamit. Elővettem a mobil telefonomat a táskámból, beütöttem a segélykérő hívószámát, de még nem nyomtam meg a hívógombot. Az ujjamat viszont rajta tartottam, mindenre felkészülve.

Amit ezután tettem, azt egyetlen dologra alapoztam: bíztam az emberismeretemben. De lehet, hogy nagyot tévedek és az veszélyes következményekkel járhatott volna.

Felmértem a köztünk lévő távolságot és abban reménykedtem, hogy lesz időm telefonálni, ha balul üt ki a dolog. Előre csúsztam az ülésen ugrásra készen, majd szorongásomat leplezve, magabiztos arckifejezéssel rászegeztem a tekintetemet a garázdálkodó arcára. Igyekeztem olyan elszánt képet vágni, mintha minimum egy állig felfegyverzett kommandós csapat állna a hátam mögött, vagy legalábbis mintha fekete öves karatés, civil ruhás rendőrnő lennék. Reméltem, hogy már sok olyan akció filmet látott a srác, amiben a hősnő másodpercek alatt szétrúgja a nála erősebb és túlerőben lévő rossz fiúk egész csapatát!

Nekem évszázadoknak tűnt, mire megérezte a tekintetemet!

De mégiscsak kiszúrt magának a sok lehajtott fej között. Farkasszemet néztünk, miközben a szívem a torkomban dobogott és már nagyon megbántam a hősiességemet. De nem volt mit tenni, már végig kellett csinálnom a tervem szerint. Miután sikerült a figyelmét magamra vonnom, pár másodpercig a pillantásunk egymásba fúródott. Majd nagyon-nagyon lassan végigpásztáztam a tekintetemmel fentről lefelé, egészen a cipője orráig, majd ugyanilyen lassan lentről felfelé, amíg a tekintetünk újra nem találkozott. Egyenesen a „veséjébe néztem”, miközben a következőket próbáltam belé szuggerálni: „Nem félek tőled! Jól megnéztelek magamnak tetőtől-talpig! Egy életre megjegyeztelek! Na, most mit lépsz, te nagy hős?” (Persze ezeknek a mondatoknak sokkal inkább az volt a szerepük, hogy bátorságot öntsek magamba, mint hogy megfélemlítsem! De ezt ő nem tudhatta.)

A hatás nem maradt el!

Továbbra is makacsul a szemébe néztem, egészen addig, míg kezdett elbizonytalanodni. Először a pillangókését csukta össze észrevétlenül és csúsztatta vissza a zsebébe, majd lassan, emelt fővel, hogy a méltóságán ne essen csorba, visszament hátra a haverjaihoz. Végig szemmel kísértem, amíg oda nem ért, így láthattam, ahogy halkan mondott nekik valamit, majd lezser tartásban megfogta az egyik kapaszkodót. Soha többé nem nézett vissza.

Megkönnyebbültem.

Nem lett belőle tragédia! Nem kerül az újságok címlapjára és az esti híradóban sem számolnak be róla. Még egy pillanatra csalódottnak is éreztem magam, hogy senki nem fogja nekem elhinni, hogy a puszta tekintetemmel megfékeztem egy bicskás vagányt! Hiszen senki sem látta, mindenki lesütötte a szemét vagy elfordult. Ekkor azonban váratlanul egy másik szempárral találkozott a tekintetem. Egy nálam alig idősebb férfié volt, aki szemtanúja volt a néma párbajnak. Az egyetlen szemtanú. Csak én nem vettem észre, annyira koncentráltam. A pillantásában egyszerre volt némi csodálkozás és nagy-nagy megkönnyebbülés.

Újra előre fordultam. A következő, Bosnyák téri megállóban leszálltak a fiúk. Szinte hallani lehetett, ahogy az utasok egy emberként felsóhajtottak. A buszvezető becsukta az ajtókat, de addig nem indult el, amíg a csoport békésen el nem sétált a Thököly út irányában. Tekintetével követte őket, amíg el nem tűntek a szemünk elől a sarkon. Eltettem a telefonomat, amit még mindig görcsösen szorongattam. A kezeimre pillantottam: mindkettő remegett.

Mi a büntetése a jó szándéknak ebben az esetben?

Bíróság? Nem. A félelem. Az a szorongás, ami minden alkalommal elfogott még hosszú heteken át, valahányszor felszálltam a buszra. A félelem attól, hogy valahol megint találkozunk, hogy felismer és másodszor nem sikerül egy kis színjátékkal kivágnom magam. A félelem, hogy legközelebb nem lesz senki, aki engem védene meg akár a puszta tekintetével, hogy mindenki lesüti majd a szemét, mintha ott sem lenne.

Hihetetlen a történet? Igen. De aznap az a férfi, aki szemtanúja volt az eseménynek, a végállomáson leszálláskor maga elé engedett és szélesen rám mosolygott. Ez a mosoly emlékeztet arra, hogy nem csak egy rossz álom volt, hanem valóban megtörtént. Ő tanúsíthatja, hogy igaz a történet.

… Mert ő nem sütötte le a szemét. Jó érzés tudni, hogy rajtam kívül is van valaki, aki nem volt közömbös. Legalább egy ember…