Az a szerencse ért, hogy canario gazdi lettem

Az autóban is túl nyugodt volt. Otthon pedig amikor csak tehette, jókat durmolt. Eltelt két hét mire teljesen megszokta az új családot, de Zsebessel rögtön összehaverkodott. Dömper nem csípte, és mindig megpróbálta megkóstolni. 2-3 héttel később viszont már jókat szunyáltak együtt a kanapén (hol is másutt?). Mara, mint Dömper párnája nagyszerűen funkcionált.

Sosem gondoltam volna, hogy egy 3 hónapos kutya lehet ennyire higgadt, intelligens, szófogadó, csendes, nyugodt és mégis éber. Úgy került hozzám, mintha már átesett volna egy alapképzésen. Egyszerűen hihetetlen ez a kislány. Elsőre azt gondolná bárki, hogy egy málé, akinek megalszik a szájában a tej, de korántsem. A látszólagos maflaság mögött élénk figyelem bújik meg, amit csak akkor veszünk észre, ha ő úgy gondolja, valamire oda kell nekünk is figyelni. Pillanatok alatt megérti mit akarunk tőle, villámgyorsan tanul meg mindent. Egyáltalán nem akaratos, vagy önfejű.

Ha tanácstalan, akkor leül, és csak néz a nagy buflák fejével. Sétálni nem kellett tanítani. Kezdetektől fogva bal oldalon, egyvonalban haladt velem. A pórázt második alkalomra elfogadta és jött, mint a parancsolat. Nem óbégat más kutyákra, nem rugaszkodik neki, előreenged engem, ahogy illik. Nem rángat, nem húz. Nem siet sehová, elvégre én diktálom a tempót.

Gyanakvással ugyan, de nagy lelki nyugalommal vette tudomásul, hogy a város tele van hangos járművekkel, és össze-vissza rohangáló emberekkel.

Nem lehet kihozni a sodrából, méla nyugalommal átalussza a nap felét, a másik felében eszik,iszik, játszik, és persze bútort rág. Zsebest rágcsálja fejétől a farkáig, hajnalban pedig a nyakamba ugrik, ha menni kell, hát menni kell.

9 hetesen került hozzánk, s már el is repült több,  mint két hónap és 13 kilóról 30 kilóra növekedett kis kedvencünk. Már nagyobb, mint Dömper (23 kg-os), amit ő igen nehezen visel. Igyekszik Marát a földbe döngölni naponta legalább egyszer, hogy még véletlenül se felejtse el, ki is az "úr" a háznál. (Egyelőre még sikerül neki) Ilyenkor időjárás függően Mara, hol nyakig sárosan, hol homokot szórva ballag be a lakásba meghatározhatatlan arckifejezéssel, mint aki azon tanakodik, mit is fog tenni Dömével, ha felnő. Na persze annyira nem veszi a szívére a dolgokat, mint ahogy a gyerekek is egyik percben még püfölik egymást, majd később újra együtt játszanak, mintha mi sem történt volna.

Mara Zsebesen éli ki játékos kedvét, igaz néha szinte teljesen eltűnik a pofájában, de ennek ellenére az élénk vicsorgással harapja, ahol éri, behúzódik a hasa alá és onnan csipkedi, amíg szegény már körbe-körbe forog, és persze nem tudja elkapni. Ilyenkor hirtelen ötletből egyszerűen ráfekszik, két mellső lába közé fogja és bekapja. Persze az sem hagyja magát, így aztán fél órán keresztül cibálják, kergetik, gyűrik egymást éktelen hangzavar közepette. Aztán Zsebes behátrál a fotel alá, onnan harapdál kifelé, vékony cérnahangján ugatva, Mara pedig a mancsával próbálja kikanalazni, mint egy lyukas merőkanál, mivel kapása sincs hozzá, a kis élelmes mindig kifog rajta. Miután kifáradnak, és megnyugtató csend váltja fel az éktelen ricsajt, Zsebi a díszpárnán alussza ki az izgalmakat, míg Mara őt használva párnának, hangos hortyogás kíséretében szintén bealszik vagy két órára.

Esténként Zsebes, percre pontosan 8 órakor beköltözik az ágyunkba. Kényelmesen elhelyezkedik a takarón, és látszik rajta, övé most a mennyország. Egyik reggel az ágy szélén ébredtem. Ott kuporogtam egyensúlyozva, és nem értettem mi van. Mögöttem elégedett hortyogás hallatszott. Gyanakodva fordultam hátra, és Marát pillantottam meg, amint hanyatt fekve, hosszában elnyúlva, szeméig felcsúszott pofalebernyeggel (mint aki álomba vicsorogta magát), kismacskásan tartott mancsokkal húzza a lóbőrt közöttünk elégedetten. Kb 1 hónapig aludtam reflexrándulásokra beidegződve, ami minden további próbálkozásánál beindult, leparancsolva őt az ágyról. (ma, 50 kilósan már eszébe sem jut).

Ez így mind rendkívülivé varázsolja a mindennapokat, persze van némi hátulütője is a kutyatartásnak. Krónikus rágáskényszer, szerintem a legtöbb kutyatartó ismeri, mit is takar ez a kifejezés. Egészséges idegrendszerű, nem unatkozó kutyáknál fogváltás után abbamarad:)))

Az eddig elfogyasztott dolgok: lépcső - az első 4 fok elölről, hátulról is meg lett kóstolva, és persze a sarkát is lerágták. Imádják a szék- és asztallábat, a papucsokról nem is beszélve (hármat ettek meg, de legalább azóta a családom elrakja a szekrénybe a lábbeliket). Szőnyeg - előszoba szőnyegünknek mind a négy sarka meg van csócsálva, és nekiestek bosszúból az ajtófélfának is, mivel a szobákból napközben ki vannak zárva. Azért a rend kedvéért elrágták a rooter kábelját is, és természetesen amit elérnek, és érdekesnek tűnik, azt megkóstolják. Nincs olyan hét, hogy legalább egyszer ne pakolnák ki a szemetest, ne lopnának zoknit vagy bugyit. A nyulakhoz való vonzódásuknak áldozva, ha be tudnak jutni az ól előterébe, akkor nem felejtik el kitépni legalább az egyik almos zacskót, elterítve a nyúltrágyát mindenütt. Semmit nem felejthetek elől, eddig két szemétlapátom és egy locsolókannám bánta, hogy kint maradt az udvaron. Mindent tudnak és mindent tudni akarnak, és persze mindent észre is vesznek. Egyszer maradt nyitva a fürdő ajtaja, már lecsaptak szerencsétlen sapkámra és lekurtították a napellenzőjét (gondolták talán úgy divatosabb?). A kertben letaroltak minden magoncot, vagy egyszerűen kitépték, a rózsabokromat teljes fegyverarzenálja sem tudta megvédeni. A napi gödörásás sem marad el soha, amikbe hetente legalább 2-3-szor sikerül beletrafálnom, de eddig még megúsztam fejreállás és bokaficam nélkül. A kertészkedést a lakásban sem hagyták ki egy időben. Egyik virágom valahogy zavarta őket és hétről-hétre megrágták, mindig megvárva, hogy új leveleket hozzon. Aztán egyszer csak kivégezték véglegesen. Szegény fejest ugrott a lépcsőről, ezt már nem bírta ki. Azóta nem rágtak növényt, úgy látszik, a többi nem zavarja köreiket. Mindenesetre a napi testmozgásomat a gödörtemetés, a szemétszedés biztosítja, eltunyulni nem hagynak az biztos.

Nem hiszem, hogy megúsztam ennyivel, Zsebest ismerve nem érhetek úgy haza, hogy valami disznóságra rá ne vette volna Marát. Saját kis tolvajlásait is úgy viszi véghez, hogy általában már csak a szomorú végeredményre érünk oda, ő meg jókat röhög a markában. Mert esküszöm, hogy kiröhög. Persze elkotródik, és csak akkor kerül elő, amikor úgy érzi már tiszta a levegő, méreg elpárologtatva, lehet bújni egy kis simire.

Mara öt hónapos lett. Tud már ülni feküdni, érti a sétálni,"micsináltál", kifelé, hozd ide szavakat. És sajna ki tudja nyitni az ajtókat. Ez van. Ezt nem akartam neki megtanítani, rájött magától. Kényelmes feneke vette rá, hogy a lenti szobába bejuthasson és a kanapén aludhasson napközben. Na persze belefér egy kis bútorrágás is délelőtt, amíg haza nem érünk.

MARA 7 hónapos. Szépen fejlődik, nagyon jó kiállású, erős csontozatú kutya lett belőle. A viselkedése is elfogadható. Bár benne van a vérében a kerítés mögötti acsarkodó kutyák piszkálása, de két helyreteremtés után már nem teszi. Azért látszik rajta, hogy még nagyon csábítja a lehetőség. Nagyon szereti a gyerekeket. Sajna még kiabál is utánuk, ha elérhetetlen távolságra vannak, ezt néhányan félreértik. A kisméretű kutyákért megőrül, ők viszont már nem annyira csípik a 40 kg-os óriás bébi idétlenkedését, mivel úgy dobálja hatalmas testét, hogy nem győznek elugrálni előle. A nagyobbacskákat már gyanakvással fogadja, de aztán minden oké. Egyetlen szerelme Spok, egy 4 éves arany retriver, na ha őt meglátja, majd kiszakítja a karomat a vállamból. Ilyenkor nem lehet neki parancsolni:)

Őrző-védő ösztöne is kezd feltörni. 4-5 hónaposan ugatott először területvédő jelleggel, és persze ezt hajnali 3-kor tette a fülem mellett. A férjemmel egyszerre ültünk fel az ágyban sűrűn emlegetve MARA felmenőit, és közöltük kisebbik fiammal, hogy hajnali 3-kor ne gyújtson villanyt a szobájában, ilyenkor talán aludni kellene. Esténként, séta közben már csak a környezetre figyel, és minden arra járót alaposan végigmér.

Nemrég látogatóba mentünk a szüleimhez. Mara, Zsebes utazik velünk. Ilyenkor jókat sétálunk a Velencei-tónál. Most húgom is velünk jött saját kutyájával. Visszafelé ballagtunk már, tervbe véve egy jó fagyizást. Az út szélén sétáltunk libasorban, Zsebes-Gábor, Kati-Manó és végül én zártam a sort Gergővel és Marával. Az út mentén hétvégi házak sorakoznak, az egyik kertjében 3 év körüli kisgyerek játszott. Meglátta a menetünket. Az első két kutyát még felismerte, viszont Mara látványára odakiabált az apjának: Nézd apa, egy víziló!