Nemrégiben adták le a tévében a papírtalpú cipők esetét. Rögtön beugrott az a tavaszi nap, mikor négy pár papucsszandálom ment tönkre egymás után. Nem a satnya gyártás eredményeképpen, sajátos járásom (menetelésem) végezte ki őket nem egészen 1 év alatt.
Tavaly nyáron jutottam hozzájuk, egy kivételével mindegyiket imádom. Kényelmesek, biztonságosak. Strapabírónak is tűntek, s miután a tavalyi nyarat túlélték, pályázhattak a nálam legtöbbet bíró lábbeli címéért.
Beköszöntött a meleg és én örömmel vettem elő magasított talpú sarumat, mely bőr, rojtos felsőrészével a kedvencem. Végre elfelejthetem a zoknis hideg időket. Belebújtam és irány az iskola, kisebbik fiamat akartam elkísérni. 60 méterre sem jutottam el, mikor papucsom pántjának ragasztása elengedett. Késésben voltunk, de klaffoghattam vissza lábbelit cserélni. Alig jutottam be a kapun, kutyánk kitörő örömmel ugrott a nyakamba - mégis meggondoltad magad? - szép nagy mancsnyomokat hagyva a ruhámon. Előttem volt most már egy ruhacsere is. Mindezeken túl rohanás az iskolába, lábamon az újabb szandállal, a gyöngyössel. El is jutottam benne minden gond nélkül a Boráros térig. Ő leszállásnál hagyott cserben, középső rögzítése engedett el, így lábfejemet már nem fogta oda semmi a talphoz. Hirtelen ötletből (még szerencse, hogy átöltöztem) a rajtam lévő kabátszerűség övével odakötöztem a lábamhoz. Hát, mint mondjak, nem volt egy élményséta. Aki nem vette észre a lábamra kötözött papucsot, az furcsa járásomra figyelt fel. Egész nap ezzel a megoldással voltam kénytelen közlekedni. Alig vártam, hogy hazaérjek. Cipellőváltás (előkaptam a csoport egyetlen lapos talpú darabját), irány a piac, bevásárlás.
Megfőztem, aztán elindultam Gergőért az iskolába. Magammal vittem a kutyát, hadd járjon egyet. Visszafelé a kisboltnál megálltunk egy csokira, elvégre meg kell adni a gyereknek is néha, amit szeretne. Kifelé menet, épp amikor a kutyát oldottam el, feltűnt egy másik kutyás, s a mi blökinknek sem kellett több, rántott rajtam akkorát, hogy szegény jobb sorsra érdemes lábbelim megadta magát. Hurrá, irány haza mezítláb. Ma még ilyen nem volt. Majd felrobbantam a méregtől, pedig még korántsem volt vége. Ha egyszer elkezdődik egy sorozat…
Másnap reggel kénytelen-kelletlen belebújtam igencsak divatja múlt, igencsak magas talpú papucsomba. Kétpántos masszív darab, téged egy atombomba sem robbant szét, mondogattam magamban. Be is értem a munkahelyemre minden gond nélkül. Ment a munka, minden klappolt, kis boldogság a mindennapokban. Egészen addig, amíg szemem a lábamra nem tévedt. Feltűnt egy érzés, mintha lazább lenne papucsom a lábamon. Oldalra fordítottam a lábfejem, és mit láttam, na mit? Kezdett elválni ennek a talpa is. Széles rés tátongott oldalról. Kb. 2 órát saccoltam neki. Főnököm vidéken, irány a bolt egy kis ragasztóért. Nem sajnáltam, úgy telenyomtam pillanatragasztóval, hogy amíg ráálltam, hogy biztosan megragadjon, a talpam is odaragadt. Csak egyszer érjek haza, Kéjes élvezettel adtam oda a kutyának. Ezt rágd, egy darabig nem unatkozol. Aztán mezítláb elsétáltam a kisboltba, hogy újabb ragasztóval megragasszam a többi balesetet szenvedett cipőcskémet. Egyelőre még egyben vannak.
Küldje el ezt a cikket |
Nyomtatás
A lap tetejére
