Egészségügy - két ballábbal csetlünk-botlunk! Hasra esünk?!

Nem tudom mi az alapelképzelés, lehet az ötlet és az elv jó, de hogy megvalósítás terén hogyan és meddig jutnak el, arról még sejtelmünk sem lehet. Hiszen az ország keményen ellenáll és keresztbe tesz ez ügyben, tiltakozik, aláír, leszavaz. Mások kihasználva a zűrzavart saját kis húsukat sütögetik megszórva ezzel-azzal, amihez épp hozzáférnek. Pedig igencsak ráférne a megújulás és a változás. Hiszen amióta felnőttem, mást sem hallok, mint szidják az egészségügyi ellátást.

Vizitdíj

Leszavazva, pedig 300 Ft nem a világ vége. Hiszen milyen jól jött volna ez a kis plusz a kórházaknak. Gazdálkodhattak volna belőle egy kis ezt, egy kis azt, mondjuk műszereket, gépeket, kis felújítást, bemegyünk a WC-be és lám van WC papír! Na? Milyen ötlet? Szerintem jó. És tudjátok mit: külföldön ez már bevett dolog. Németországban fél vagy egy évre róják le a vizitdíjat, és annyiszor mennek orvoshoz, ahányszor csak szükséges. Az ellátás? Maximális. Hogy honnan tudom? Egyik ismerősöm kint rosszul lett. Azt mondta, ha itthon jön elő a májbetegsége, nem hiszi, hogy megússza élve, nem bízik már a magyar egészségügyben. Odaát teljes figyelmet kapott, szuper és gyors ellátást, megfelelő gyógyszert és egy sereg jó tanácsot. Ez együttesen 200.000 Ft-jába került. Ennyibe került az élete, mivel nem volt biztosítása. Azt mondja megérte. Mennyit ér az életünk? Ezt az összeget itthon az orvosnak zsebbe adjuk plusz kiadásként, bár van biztosításunk, mégis fizetünk. Miért? Ha már fizetünk, akkor azt legálisan tegyük, ne zsebbe.
Azt mondják a biztosítási rendszer, így állami kézben nagyszerű. Hát... Hallottam már olyan esetekről, nem is egyről, mikor a TB nem volt hajlandó finanszírozni a kezelést, vagy műtétet, hogy megmentse vele egy gyerek életét. Máskor egy ország összefogása kellett, hogy a drága gyógyszert megkapja egy kisfiú, esélyt adva neki a gyógyulásra, hogy teljes, boldog életet élhessen.

Manapság műhibáktól hemzseg a sajtó, mindenki egymásra mutogat. Végtaghiányos kisgyerek születik, rossz diagnózisokat állítanak fel, elhibázott műtétek, melybe a beteg belehal vagy megnyomorodik. Az agyhártya-gyulladás régen is jelen volt életünkben, bizony belehaltak gyerekek is, felnőttek is. Saját tragédiám, hogy a kishúgom emiatt maradt beteg.
Sajnálatos és tragikus esetek, a betegség nem válogat. Az orvosok tévedhetnek, és a végeredmény szempontjából már mellékes, hogy milyen okból. Ez nem csak ma történik így és nem csak nálunk van ilyesmi. A rendszerváltás óta csak annyi változott, hogy ezek az esetek közhírré tétetnek. 1989 előtt nem nagyon kerültek reflektorfénybe.
A várva várt rendszerváltás nem hozta magával a megújulást, a változást szinte sehol úgy, ahogy kellett volna, az egészségügyben szinte nem változott semmi. Minden maradt a régiben.

Pedig nálunk kiváló orvosképzés folyik, jó szakembereink vannak. A baj ott kezdődik, hogy az orvosokat istennek hisszük, tévedhetetlennek, vagy ezt várjuk el tőlük. Ők ezzel szemben kevés fizetést, megbecsülést és állandó támadást kapnak. Ők is csak egyszerű emberek, hibákkal, tévedésekkel, túlhajszolt élettempóval, sok stresszel és emberi gyarlósággal. A kórház egyéb dolgozójának élete sem habos torta, anyagi megbecsülés, ami kijárna ezért a munkáért, nincs. Legalábbis nem annyi, amennyi minimum járna.
A hálapénzt hoztuk magunkkal a múltból, mivel az orvosok és nővérek fizetésébe régen ezt belekalkulálták. És társadalmunk továbbra is belekalkulálja. Ez nagy hiba. Le kéne szoknunk róla, nem gondoljátok? Persze a másik oldalon az államnak is korrigálnia kellene, nagyobb fizetést, jobb körülményeket biztosítva. És megint csak odajutunk, át kell alakítani az egészet, hogy több pénz jusson mindenre. Mikor lesz végre valaki, aki ezt megteszi, és mikor lesz az, hogy mi ezt hagyjuk? És most hozzáteszem, hogy semmilyen párt híve nem vagyok, per pillanat nem tudok egyetlen egy politikusra sem rámutatni, hogy igen, Te szimpatikus vagy és hiszek neked. Mert bizalomból ebben az országban a raktárkészlet igen csak megfogyatkozott.

Én nem vagyok hajlandó pénzt adni az ellátásomért.

Egyszer már kifizettem, az egészségügyi ellátás jár nekem. Ha vizitdíjat kell fizetnem, abban benne vagyok, de hogy százezreket fizessek azért, mert megműt a főorvos úr, na azt már nem. Sőt, nekem nem kell főorvosi műtét, teljesen megfelel nekem az alorvosi részleg is. Eddig egyetlen egyszer választottam rosszul orvost, mivel választottam azt. Soha többé nem választok orvost. Bemegyek a rendelésre és kész. Akit ott találok, az lesz a kezelőorvosom. Egyszerű és mégsem. Mert nem szívesen megyek orvoshoz, mikor órákig kell sorban állni, az orvosok túlterheltek, fáradtak, ingerlékenyek, türelmetlenek. Az állandó átvariálás, sokszor értelmetlen változtatások megviselik az egészségügyi dolgozók életét. Hiszen nekik zavartalan munkavégzést kellene biztosítani, hogy minket, betegeket megfelelően el tudjanak látni. Működőképes műszerek és gépek kellenének a kórházakba. Az is idegesítő tény, hogy a kórházakból a „kedves betegek” vagy besurranók ellopnak minden mozdíthatót. De nem megoldás rá a költséges széfbaromság, amit a közelmúltban egyik ötletgazdánk kitalált. Megoldás a betegek oldaláról az lenne, hogy nem cipel be feleslegesen értékes dolgokat a kórházba. Oda nyögni és gyógyulni megy, nem pedig vásárolni és divatozni. A kórház vesztesége sokkal nagyobb, ezt széffel nem lehet megoldani. Ráadásul ezek kezeléséhez plusz ember kellene, és kinek kell felvállalni még ezt is, persze a nővéreknek, akikre éjszakánként sokszor egy egész folyosónyi beteg jut. Még a széfek miatt is ők ugráljanak. Kissé nevetséges, nem?
Ugyanakkor a mosdókból, ami leszerelhető, azt viszik, a zuhanyzókon nincsen szórófej, WC papírt vagy szappant nem nagyon láttam, stb. Az épületek még mindig nagy része finoman fogalmazva sok kívánni valót hagy maga után.
Nem volt rossz ötlet a vizitdíj, csak eleve vesztett ügy volt, ismerve minket, magyarokat. Mi mindent ingyen akarunk.

Nem csodálkozom rajta, hogy az orvostársadalom egy része külföldre menekül a jobb megélhetésért és megbecsülésért. És ki marad itt? A csodaváró, aki hisz még a csodákban, és hűsége, kötelességérzése erősebb az egójánál; az, aki eddig is jól megélt a betegek által csúsztatott pénzből; a kezdő, akinek még nincs gyakorlata; a kevésbé tehetségesek (mert ne felejtsük el, az orvos is ember, van köztük jól képzett, tehetséges és van köztük olyan is, aki végigbukdácsolta az egyetemet, hát vele nem szívesen találkoznék a műtőasztalon fekve).
Apropó, egyetem! Le lett szavazva a tandíj is. Két gyerekem van, de tandíjpárti vagyok. Hogy miért? Mert ma boldog-boldogtalan egyetemre jár. Néhány szakból abszolúte túltermelés van (pl. mi a fenének annyi bölcsész, vagy jogász). És a kétkezi szakmák? Lassan nem lesz, aki házakat, utakat építsen, vizet, áramot juttasson lakásunkba. Mert ma már vannak ilyen hiányszakmák: pl. kőműves – NINCS, szakmájához értő, önállóan dolgozni tudó, tervrajzokon eligazodó, alkoholmentes, vizsgás szakember. Mi van helyette? Vizsga nélküli, betanított segédmunkás, vagy külföldről beszivárgott feketemunkás, akit egy napra sem lehet egyedül hagyni, és ráadásul rengeteg ebben a szakmában az alkoholista.

Továbbtanulni az menjen, aki tényleg tanulni és teljesíteni akar. Aki produkál olyan átlagot, hogy megkapja érte az ösztöndíjat, a tandíj-mentességet, ha rászorul. Aki orvos akar lenni, annak sokkal többet kell teljesítenie, sok mindenről kell lemondania, mint más szakmáknál, hiszen emberek élete lesz a kezeiben. Magasra tenném a mércét, akit alkalmatlannak tartanak oktatóik, azt tanácsolják el. Jöjjön a helyére egy tehetséges, egy mindent beleadó diák.
Ehelyett azt a bizonyos sültgalambot szeretnénk.

Nővérek. Kihalóban lévő faj. Egyre nagyobb a nővérhiány, hiszen ők aztán tényleg nincsenek megbecsülve. Egyre többen hagyják ott ezt a pályát, mert megélni nem lehet belőle. A munka rengeteg, az egészségi kockázat nagy, mentálisan és fizikálisan is nagyon megterhelő szakma. Miért választják mégis? Mert még mindig sokan gondolják úgy, hogy segíteni másokon a legszebb dolog az életben. Aztán belecsöppennek a rideg valóságba, a türelmetlen, sokszor hisztis betegek és a lehetetlen munkakörülmények közé, aztán lassan, évek alatt kiég belőlük a tettvágy, az elszántság. Megbecsülve nincsenek. Vannak köztük kitartók, hiszen nélkülük már összeomlott volna ez a kártyavár, de nem hibáztatok senkit, aki otthagyja ezt a pályát. A nővérhiány persze abból is ered, hogy a kórházak kénytelenek leépíteni a személyzetből a gyatra anyagi háttér miatt. Így pedig hosszú távon, jó munkát végezni lehetetlen.

Rendszerváltáskor műtötték a térdemet. Rendszerváltás után születtek meg gyermekeim. Tapasztaltam-e bármiféle változást? NEM.
Én azok közé tartozom, akik nem hajlandók zsebbe fizetni az ellátásért, hiszen biztosítva vagyok. Nem tartozom az orvosnak, nővérnek semmivel, csak őszinte köszönettel, egy mosollyal, hálával, hogy segített rajtam.
Ezzel szemben sokak még mindig azt hiszik, pénz a zsebbe és biztonságban vannak. Mi tehetünk róla, hogy sok orvos még mindig fejőstehénnek néz minket, és nem hajlandó velünk szóba állni, ha nem virítunk egy kis lét. Mi szúrtuk el, isszuk a levét. Nekünk kell ezen változtatni.

Persze mély tiszteletem a kivételnek. Hiszen van az orvostársadalomnak olyan rétege, aki nem kér semmit a gyógyításért, azt hivatásának tekinti. Azért lett orvos, mert segíteni akar másokon. Azért ha zsebbe kerül a kezelés végén egy kis pénz, elfogadják. Miért is? Mert igen csak alul vannak fizetve, igen csak túl vannak terhelve. Én is elfogadnám. Ez a nagy igazság. Nem követelném, nem zsarolnék érte, de ha a kedves beteg búcsúzáskor a zsebembe dugná, nem tiltakoznék. És ha nem tenne bele semmit, akkor is megismerném következő alkalommal, és ugyanúgy maximálisan ellátnám, ahogy tőlem telik. Mert vannak ilyen orvosok, egy-két kivétellel nagyrészt ezzel a réteggel találkoztam eddigi életemben. Hogy mi van azokkal a kivételekkel? Otthagytam őket, feléjük sem nézek. Szabad orvosválasztás van, csalódva gyerekorvosunkban, váltottam.

Engem évente talán egyszer lát orvos. Szerencsés vagyok. Hogy később, mire megöregszem és elővesz minden nyavalya, mi lesz, nem tudom. Csak azt tudom, hogy a mai magyar szemléleten változtatni kell, ne vágjuk továbbra is saját magunk alatt a fát. Előbb vagy utóbb, de biztosan leszakad.