Egy történet, egy lerombolt élet

Bajzát Krisztián vagyok, egy őssejt-csontvelőtranszplantált, 29 éves, Somogy megyei fiatalember. 2004 év végéig harmonikus, jó kapcsolatban éltünk párommal Balatonlellén albérletben, akivel 2002-ben ismerkedtünk meg, s az óta már a menyasszonyom. A közelben, egy ***-os konferencia-, wellness szállóban dolgoztunk mindketten, a párom, mint recepciós, én pedig, mint főszakács láttam el mindennapi teendőimet. Viszonylagosan lehet mondani „jól” éltünk, autófenntartás, nyaralás különösebb gondot nem jelentett. Szabadnapjainkon sokszor látogattuk meg a szülőket. Az én Édesanyám Kazincbarcikán, a párom szülei Babócsán laknak.

            2004 év végén, az ünnepek előtt elmentem egy helyi patikába, egy egyszerű fájdalomcsillapítót vásárolni páromnak, mert elég sűrűn migrénes fejfájás kínozza. A patikus hölgy látásból ismert, s miközben kiszolgált, jelezte felém, hogy szerinte elég sápadt vagyok, ugyan már menjek el egy vérvételre, biztosan vashiányom van, felírnak egy egyszerű vastablettát, s helyrejövök. Ügyet sem vetettem a hölgy szavaira, amúgy is rettegtem a tűtől, de azért otthon megemlítettem. Végül is a párom, és a szülők unszolására elmentem a fonyódi laborba egy vérvételre. Ez volt 2005. január 03.-án. Másnap mentem a leletért, amit vittem bemutatni a háziorvosomnak. A doktor úr azonnal írt egy beutalót a kaposvári kórház hematológiájára. Aznap még be is siettem a kórházba, ahol az osztályon épp a főorvos úrral futottam össze. Elmondtam, hogy vérképleletem alapján utaltak be. A főorvos úr leinvitált az ambulanciára, -ahol újból levettek egy fiola vért,- s közölte, hogy ma ő az ügyeletes, s ez idő alatt mikroszkóp alatt megvizsgálná vérmintám, és kért, hogy másnap érdeklődjek telefonon. Eme napon éppen szabadnaposak voltunk, eljött a délután kettő óra, hívtam a főorvost, aki jelezte, hogy nagy baj van, be kellene mennem a kórházba. Azonnal autóba pattantunk, s irány Kaposvár. Ekkor közölte velünk a főorvos úr, hogy egy nagyon előrehaladott stádiumban lévő, komoly betegségem van. A diagnózis: Akut Myeloid Leukémia. Közölte, hogy ha nem derült volna ki betegségem, akkor kb. két hét lett volna hátra a biztos halálig. Az utólagosan levett csontvelő minták 96 %-ban beteg sejtekből, un. blastokból álltak. Maga a betegségnek semmilyen tünetét nem vettem észre. Kicsit fáradékony voltam, de ezt betudtam az év végi fáradalmaknak, ugyanis az ünnepekben sokat dolgoztam. 2005. január 07.-én már a kaposvári, Kaposi Mór Oktató Kórház hematológiai osztályán feküdtem, tehát betegségem kiderülése után két nap alatt kellett az addigi teljes életemet felszámolnom. A munkahelyünkön felmondtak, pótolniuk kellett személyem, s a páromnak sem tudták elnézni, hogy sűrűn, szinte naponta jár be hozzám. Ezek után párom hazaköltözött a szüleihez, ahol egyébként a mai napig lakunk.

            Elkezdődtek a kemoterápiás kezelések. Ebből négy ciklust kaptam. Ez úgy nézett ki, hogy három hét kórház, steril szoba, két hét otthon, és így tovább négyszer. A csontvelőm jól reagált, már az első kezelés után eltűntek a beteg sejtek. Ezek a kezelések május végére lezajlottak, s már csak ambuláns vérképkontrollra kellett járnom a kórházba. Teltek múltak a napok, hetek, hónapok, s a vérképem jó eredményeket mutatott. Én már szinte teljesen túltettem magam az addigi megpróbáltatásokon, s szinte el is felejtettem a kórt. Azonban az utolsó kezeléstől számítva, épp egy évre visszajött a betegség. Mint akit agyonütöttek, úgy sújtott le a hír. Nem volt mit tenni, be kellett feküdni ismét egy kemoterápiás kezelésre. Ekkor már közölte velem a kezelőorvosom, hogy a csontvelő-átültetés az egyetlen kiút hosszútávon.   2006. nyarán a transzplantációs bizottság engedélyezte is idegen donor keresését, mivel ugye a rokonságban nem jöhetett szóba senki. Én közben megkaptam a szokásos kezelést, ami ismét tünetmentességet eredményezett. Azonban nem volt hosszú az öröm, mivel ez csak három hónapig állt fenn. Ekkor ismét kezelés, s ismét három hónap betegségmentesség. 2006. őszén jött a levél a transzplantációs bizottságtól, hogy találtak egy számomra megfelelő donort. Decemberben el is kezdődtek a kivizsgálások, hogy végre tudják hajtani az átültetést. 2006. december 15-ére tervezték a csontvelő levételét, ami azonban meghiúsult. Mondtam a doktornőnek, hogy nem a legjobban érzem magam mostanában. Elvégeztek egy újabb csontvelőminta vételt szegycsontból, ami azonnal kimutatta, hogy a csontvelői állomány nyolcvan százaléka beteg sejteket tartalmaz, azaz ismét itt a betegség. Ekkor már azt mondtam, hogy ilyen nincs. Másnap már a budapesti Szent László Kórházban feküdtem a csontvelő-transzplantációs osztályon, egy újabb kezelésre várva. Négy hét után otthon voltam, s vártuk a nagy nap kitűzését. Március végén el is kezdődtek a kezelések. Április 13-án kaptam meg az őssejteket, amik, mint kiderült egy német hölgytől származtak. Maga a transzplantáció nem járt különös komplikációval, a megszokott problémák jöttek elő, ami természetesen csak az orvosoknak volt megszokott, nekem nem. A vérképadatok lassan kezdtek emelkedni, volt nagy öröm, megtapadtak a sejtek. 2006. június elején elhagyhattam a kórházat. Ezek után jöttek ugye az előírások, szájmaszk, kesztyű, hosszú ruházat, meg hát más higiéniai, illetve étkezési szabályok betartása. A rengeteg immungyengítő gyógyszer, és kilökődésgátló szedése. Hazakerülésem után, a transzplantáció szövődményeként kialakult az ún. Graft Versus Host Disase betegség, ami a mai napig is tart. A donor csontvelő megtámadta a saját sejtjeimet. A tünet szörnyű volt, a bőröm teljesen bebarnult, de valami abnormális módon, úgy néztem ki, mint a négerek, szó szerint. A bélrendszeremet is megtámadta, az evés nehezen, vagy nem is ment. Rövid időn belül 103 kg.-ról, 46 kg.-ra fogytam. A szájnyálkahártyám, úgy ahogy volt eltűnt, minden marta, sebesítette a szám. 2007. június végén kezdték eme problémára a kezelést, az ún. fotoferezist. Ez egy kétnapos kezelés, amit ambulánsan végeznek. Ezt a mai napig kapom, 3-4 hetente. Közben kialakult egy gyomorfekély is, ami szerencsére helyrejött az óta. Jelenleg a betegségnek szerencsére nyoma sincs, 100 % donor vérképzésem van, az étvágyam is helyreállt, ezáltal súlyom is gyarapszik, már csak a bőrömnek kell helyrejönnie.

Ami még idetartozik, hogy megértsék problémámat, a következő: Mivel ugye nehéz fizikai munkát végezni nem tudok, így az orvosok tanácsára leszázalékoltattam magam. Bementem a kaposvári Nyugdíjfolyósító Intézethez, ahol kértem az ehhez szükséges nyomtatványokat. Be is hívtak az orvosi bizottság elé, ahol 100%-ra azonnal le is százalékoltak a leleteim alapján. Ezt követve beadtam rokkantsági nyugdíjkérelmem, ahol közölték velem, hogy nem vagyok nyugdíjra jogosult, mivel betegségem kiderülésekor már elmúltam 25 éves, és nincs meg az előírt bejelentetten leigazolt 6 éves munkaviszonyom. (Sajnos a szakközépiskolai négy tanév nem számít bele)

Jelenleg ott tartunk, hogy a mi, és most már a szülők teljes tartalékait is feléltük, s 48 ezer Ft rendszeres szociális segélyből élünk havonta! Eme összeg a kettőnk, a párom és az én bevétele. Egyszóval a szociális helyzetünk egyenlő a nullával, a betegség előtti egzisztenciás állapotról nem is beszélve. Eme összegből kellene megoldani a gyógyszereim kiváltását, fedezni a kontrollvizsgálatokra járás útiköltség különbözetét, -mivel ugye nem 100 %-ban térítik azt meg,- fizetni a számláinkat, s még e mellett éljünk is meg.

 

A hosszú távú jövőt a következőkben látnám, amik még egyelőre csak vágyak.

Az utóbbi években betegségemből kifolyólag olyan élethelyzetbe kerültem, amit nagyon nehéz megoldani, illetve a kiutat megtalálni! Elhelyezkedni, az idők folyamán beláttam, nem tudok, amint a munkáltatók meghallják, hogy leukémia, és csontvelő-átültetés, inkább más mellett döntenek.

 

Egy vállalkozást szeretnék elindítani. Ehhez viszont bizonyos indulótőke szükséges. Ebben szeretném az emberek segítségét kérni. Nem kéregetésből szeretnék megélni, kérem, higgye el, -teszik azt sokan mások,- én a saját munkám bevételéből szeretném megoldani a mindennapi problémákat., pontosan úgy, mint a betegségem előtt is. Nem milliókat szeretnék összegyűjteni, én esetleg arra gondoltam, hogy ha van olyan ember, aki pár száz Ft.-ot áldozna rám, és támogatná vágyamat, talán összejönne annyi pénz, hogy el tudnám indítani vállalkozásom.

Sajnos más módon nem tudom önerőből ezt megvalósítani! Még fiatal vagyok, lábra szeretnék ismét állni, ebből a lehetetlen helyzetből, élni szeretnék! Higgye el, nekem a kis segítség is segítség.

 

Mindezt megismerve, eme tényeket mérlegelve, szeretném támogatásukat kérni.

Szeretném továbbá hangsúlyozni, hogy valamiféle hivatalosságot is adjak kérésemnek, hogy a Máltai Szolgálathoz tartozó „Szeretetszolgálat Alapítvány a Hajdúságért”(4025. Debrecen, Erzsébet u. 24/A.) alapítvány, helyzetemet megismerve felajánlotta, hogy a támogatásokat rajtuk keresztül lehet hozzám eljuttatni, ami természetesen azt is jelenti, hogy a felajánlónak Ők kiállítják a mai hivatalos jogszabályoknak megfelelő igazolásokat, az adójóváíráshoz szükséges iratokat.