Messziről jött ember, azt mond, amit akar. Valami ilyesmi jut eszembe a Tisztelt Nők c. írásról. Szerintem mindenki átélt már valami hasonlót, ki szerencsésebben, ki pechesebben élte meg az eseményeket. Sajnos az ügyeskedők, csalók, szélhámosok országa voltunk, vagyunk és leszünk is egy darabig. A nők és gyerekek kiszolgáltatottsága egyre nagyobb és nagyobb méreteket öltött, ahogy az elszegényedés, a növekvő terhek is egyre nagyobb teret hódítanak meg társadalmunkban. A párválasztás lett a legkockázatosabb dolog a világon. Főként az elváltak, az ilyen-olyan okból egyedül maradtak vannak kiszolgáltatott helyzetben. Sokan épp ezért rájuk utaznak.
Családon belüli agresszió, pszichikai kínzás, bántalmazás, gyilkosság. Ez a sorrend, ahogy fokozatosan fajulnak el a dolgok. Sok minden közrejátszik, értem ez alatt az agressziót, az alkoholfüggést, a drogozást, az alacsony intelligencia hányadost, a növekvő megélhetési nehézségeket, a sok stresszt.
Érzelmekből táplálkozunk. Mindenki vágyik a szeretetre a törődésre, maximum nem vallja be. Sokan áthatolhatatlan sziklaerődítménynek tüntetik fel magukat, áttörhetetlen falat építve maguk köré, holott ez nem véd meg, inkább magukat zárják el a külvilágtól, a társas kapcsolatoktól, sivár, monoton és magányos életet élnek. Korunk betegsége lett a kóros bizalmatlanság.
Alkalmazkodóképességünk, toleranciánk egyre csak fogy, hiszen ha nekünk nincs, mit adunk át gyermekeinknek. Az iskolák egyre zsúfoltabbak, még nehezebb az életre való nevelés, ráadásul a szülők jó része nem látja be, ez nagyobb részt az ő feladata, nem az iskoláé. Mire észbe kap, többnyire már késő. És akkor teszi fel a kérdést, mi van ezzel a gyerekkel, én nem erre neveltem.
Mi lesz így a következő generációból?
A mai, kihaló nagyszülő korosztály még erős hittel bírt, egyenes tartással, becsülettel, melyet szüleiktől lestek el, örököltek. Erős családi kötelékekben éltek, bizton számíthattak egymásra. A mai családmodell már egyáltalán nem tükrözi ezt. Régen sem volt könnyű a megélhetés, ráadásul ott volt még a háború borzalma is, de ez még erősebbé tette az embereket. A közösségi szellem nagyon fontos volt, csak így tudták túlélni mindazt, amit az a kor hozott számukra.
Az eltelt másfél generáció alatt valahol kezdett elveszni ez a tudás, már csak a maradék összetört darabjait söprögetjük több-kevesebb sikerrel. Sokan naiv hittel próbálnak boldogulni, felkínálva magukat a hiénáknak, mind a magánéletben, mind a munkaerőpiacon.
Az értékrendek megváltoztak, már nem a szellem a fontos. Hiszen mi érdekli a fiatalokat? Buli, drága, márkás ruhák, ékszerek, elegáns járművek, sok pénz, magamutogatás, erőfitogtatás, drága lakás, modern műszaki cikkek, stb. A média mindent a hatalmába kerített, TV, pletyka lapok nélkül már sokan létezni sem tudnak.
Egyre kevesebb házasság köttetik, sokan élnek élettársi kapcsolatban vagy szingliként. Pedig az eskü a lényeg. Manapság a parádé a fontos, nem a szertartás belső tartalma. Kifelé élnek. Ez a kötés egy életre szól, de ezt a legtöbben nem érzik át, elsiklanak felette. Családban ugyan, de szólóban élik életüket, nem egymásra, magukra gondolnak. Nem ismerik az önzetlen szeretet kifejezést. Aztán jön a válás, egyre több a csonka család, és a gyerekeknek már ez a természetes. Kevés esélyük van arra, hogy nekik jobban sikerüljön. Persze a válás utáni sokk elmúltával mindenki megpróbálja újra, és ilyenkor már nagy esély van belefutni egy szélhámosba, egy degenerált, beteg lelkű emberbe. És jön a poklok pokla.
El kellene fogadnunk, hogy közösségben élünk. Egy társadalom akkor erős, ha minden szintjén összetartás van. S mivel a családi egység kezd széthullani, a társadalom alapköve szép lassan szétporlik. Az EGO került előtérbe, többes számban már nem gondolkozunk. Életünk rizikófaktora egyre nagyobb és nagyobb, pengeélen táncolva éljük le az életünk.
Küldje el ezt a cikket |
Nyomtatás
A lap tetejére
