Száz évvel vissza

Pontosabban összehívtam volna, ha egyáltalán lehetséges lenne kis családomat egy időben egy helyre összetoborozni. De ez majdnem képtelenség, így marad az egyszemélyes akcióterv. Még nincs itthon pánik hangulat, de jobbnak látom, ha időben felkészülünk a válsághelyzetre; jóval előbb, mint ahogy ki kellene hirdetni a szükségállapotot. Most már a vízcsapból is az folyik, hogy milyen rossz lesz a következő évben, így megpróbálom komolyan venni a jóslatokat.

Hát bizony! Eszembe jutott a már szállóigévé vált mondat: „elkú…uk. Nem kicsit, nagyon.” Úgy döntöttem, én is önkritikát gyakorolok, hadd legyen valami kézzel fogható haszna is az őszödi beszédnek! Mérleget készítettem, és mert továbbra is a „minden rosszban van valami jó” elmélet híve vagyok, meg is vigasztalódtam. Ennek a helyzetnek is megvan a maga előnye. Mi?

Végre egységes a nemzet!

Együtt ülünk nyakig a szószban! Bizony, igaz a mondás: „legszebb öröm a káröröm, mert nincs benne irigység”!
Be kell vallanom, hogy én, a kis ember ugyanazokat a hibákat követtem el - igaz kicsiben -, mint a nagyok. Nem gondolkodtam hosszú távon, nem használtam ki a lehetőségeimet, nem a jövőre koncentráltam, amíg még jobban mentek a dolgok. Így most nincs más választásom, minthogy veszteségcsökkentő stratégiai tervet készítsek és megtegyem az első lépéseket, hogy átvészeljük ezt az időszakot.

Leültem egy darab papírral és tollal, majd elkezdtem gondolkodni. Biztosan van valami, amin spórolhatunk egy kicsit, hogy ne legyen ennyi kifizetni való! Nem vagyok nagy közgazdász, de néhány dolog azért eszembe jutott.

A „Családi Katasztrófaelhárító Projekt” főbb pontjai:

1. Nem veszek fel több hitelt! Nem dőlök be többé a reklámoknak, – bár ezzel eddig is igyekeztem csínján bánni – mert a semmiből csak semmi lesz! Hitellel ráadásul kamatostul! A kölcsöntől nem több lesz, hanem - a kamat miatt – kevesebb! Nem ajándékba adják, azt vissza is kell fizetni…

2. Karácsonyra nem műszaki vagy luxuscikket veszek ajándékba a családnak, hanem ásót, kapát és vetőburgonyát. Nagy a kert, majd bevetjük ezzel-azzal, hogy legyen mit enni jövőre is.

3. Kidobom a fürdőkád dugóját, hogy csak zuhanyozni tudjunk! Így nem pazaroljuk fürdéssel a vizet, amiért egyszer azért fizetünk, mert hogy ugyebár tiszta és iható; utána meg csatornadíjként kifizettetik a dupláját, mert összepiszkoltuk, szennyvíz lett belőle. Inkább legyen a gyerek koszos! Úgyis utálja, ha fürdeni küldöm.

4. Tegnap elromlott az egyik tévénk… Juszt se javíttatom meg! Eggyel kevesebb áramzabáló gépünk lesz legalább. A műsorok meg mostanában úgyis olyanok, amilyenek… Az idő nagy részében ráadásul reklám van: lassan többet fizetünk a villanyszámlában azokért, mint a szórakozásért.

5. Gyorsan kitanulom a divattervező szakmát. Persze csak úgy ingyen, autodidakta módon. Eddig új cuccot vettünk, ha valamelyik elkopott. Most majd divatot teremtek a „Folt hátán folt” patchwork kollekciómmal és a „Fele ilyen-fele olyan” ingekkel és nadrágokkal. Ha jól csinálom, talán még Párizsba is exportálhatok belőle… (Bár lehet, hogy a férjem nem fogja értékelni az új designt…)

6. Tavasszal újabb megszorításokat vezetünk majd be:
- Az elektromos fűnyírót birkára vagy tehénre cseréljük le. Az utóbbi nem csak füvet vág, hanem még tejet is ad. Dupla haszon fele költséggel.

- A krumpli és egyéb zöldségek mellé majd gyógynövényeket ültetünk, így gyógyszerre is kevesebbet kell majd költeni… remélhetőleg.

- Régebben külföldön nyaraltunk, az idén belföldön. Jövőre majd a kert végében fogunk kempingezni! Sátrunk, tűzrakó helyünk van, a szállásért sem kell fizetni. Így külön emberről sem kell gondoskodni, hogy ellássa a leendő tehenünket a távollétünkben. A krumplit is lesz időnk megkapálni.

Nahát! Egész sok ötlet jutott eszembe! Igaz, hogy az egész kísértetiesen emlékeztet arra, ahogy a dédszüleim éltek közel száz évvel ezelőtt, de ebben is van valami jó! Így talán nekem is megvan az esélyem, hogy úgy élek majd, mint a dédanyám: egészségben, 94 éves koromig…