Tisztelt Nők!

Főiskolát végzett, komolynak mondott 39 éves nő vagyok. Hosszú évek óta egyedül neveltem gyermekem, vágytam társra a mindennapokban, egy harmonikusan működő családra.
2006 év vége felé az interneten (társkereső oldalon) megismerkedtem egy férfival. Hozzám illő korban, 2 évvel idősebb, mint én, azaz most 41 éves.
Két hét elteltével derült ki, hogy külföldön él, Belgiumban. Nagyon közel a német határhoz. Ő egy volt magyar állampolgár, aki egy német kisközösségi, hegyi városban lakik.
Gyorsan követték egymást az események, telefonhívások, sms-ek, találkozó Budapesten, meghívás Belgiumba.
Szerelmes lettem, s a férfi (T.V.) is ezt sugallta felém.
Egyszerű, kedves, figyelmes hétköznapi embernek ismertem meg. Kamion sofőrként (LKW fahrer) kereste kenyerét, munkája miatt szinte csak hétvégén tartózkodott otthon.
Furcsa volt számomra, hogy a múltjáról, magáról nem szívesen beszélt, sőt elzárkózott tőle. Olyan ürügyeket találva, hogy rengeteget csalódott és sok sérelem érte. Nehéz erről beszélnie, de ha itt lesz az ideje ez a kapu is kitárul előttem.
Egzisztenciámat és nyugodt életemet feladtam érte. Ismerkedésünk 6. hónapjában kiköltöztem hozzá, az ő sürgetésére. Előtte tisztáztuk, hogy a Magyarországon maradt gyermekem segíteni fogja és rezsiköltségeim átvállalja. Biztatott, hogy gyermekemet is támogatja, segíti, elfogadja. Nem okoz gondot a 200 euró rezsiköltségem. Családalapításról beszélt, boldog élettársi viszonyról, közös gyermekkel/gyermekekkel (volt házasságából született két gyermeke is a későbbiekben velünk fog élni).
Meglepő volt számomra, elgondolkodtató, komolynak tűnő, hogy ilyen rövid ismerkedési időt követően felvállalna egy felelősségteljes helyzetet (közös családot). Azt éreztem ragaszkodik hozzám, én kellek neki, s valami megmagyarázhatatlan szál kapcsol hozzá.
Kértem őt, a családalapítással, azaz a gyermekvállalással várjunk egy félévet (annak reményében, hogy jobban összecsiszolódunk), amelyet Ő el is fogadott.
Minden erőmmel és képességemmel igyekeztem őt segíteni, kiszolgálni (hivatalos ügyeit rendeztem- bíróságokról érkező leveleit felvettem és válaszleveleit ajánlottan feladtam, a háztartást vezettem, minden nap főztem, kocsija javítását rendeztem, ha csettintet azonnal bárhova elmentem érte, stb.).
Elhelyezkedni sajnos nem tudtam (a letelepedés feltételeinek hiányában) turista státuszban tartózkodtam kint. Tanultam a német nyelvet annak reményében, hogy így munkám is lesz hamarosan.
Egy hónapnyi kint tartózkodásomat követően fény derült a teljes múltra is.
Nem túl jó családi körülményekből, anya nélkül felnevelkedett, kora fiatalon önszántából csonkacsaládjából külföldre távozott, nehézségekben bővelkedő világjáró múlttal rendelkező, bírósági ügyektől ittas, barátoktól mentes, elvált férfi volt (magyar feleséggel és két gyerekkel, mai napig húzódó bírósági üggyel).
Az egy hónap együttélést követően a kapcsolatunk is 180 fokot fordult részéről.
Utolértek a vádaskodó mondatai is: "Mivel nem teljesítettem az egyetlen kívánságát mióta kint tartózkodom, azaz nem szültem és nem lettem terhes, így lemond a közös család lehetőségéről, hivatkozva a korára, a 40 évre. Kijelentve, hogy nem is igazán látja így a kapcsolat értelmét, célját. Ennek a gyereknek még ebben az évben meg kellett volna születnie. Ne is említsem meg újra, mert nem vállalja, felelőtlenség lenne részéről 40. életév után a gyermekvállalás (azaz 2008-ra)." Döbbenten álltam a helyzet előtt, kerestem a válaszokat. Megbeszéltük, megegyeztünk a kiutazásom előtt a részleteket, ezt most mire véljem? Nem tettem róla soha többé említést, a béke érdekében.
Még ha fel is rúgtam volna az általam kért egyezséget, árulja már el nekem valaki, hogy hogyan tud bármelyik nő 7 hónap alatt egy gyereket produkálni még abban az évben, amikor kiutazott? Nonszensznek tartottam. Felmerült bennem a kérdés: - normális ez az ember?
Onnantól kezdve pokol volt erős túlzással mellette az életem. Soha nem tudtam mikor, mibe fog belekötni, most éppen miért fog, az Ő sikertelen életéért engem okolni. Egyre többet kiabált, dühöngött, elégedetlenkedett, fenyegetőzött, folyton ellenőrzött (beleolvasott az email-jeimbe, MSN-en, Skype-on kiadta magát a személyemnek és úgy beszélgetett ismerőseimmel, stb.), számon kért, utasított. Hibáztatott azért, mert nem kaptam ideiglenes letelepedési , kinntartózkodási engedélyt, mert nem tudtam dolgozni, nem kerestem pénzt, mert beteg lettem - trómbózist kapott a lábam, és az neki járulékos költség volt (természetesen a biztosítója a kifizetett összeg 80%-át visszatérítette, mert én biztosított voltam Magyarországon), hibás voltam azért, mert van egy ingatlanom és egy gyermekem, akiért felelőséggel tartozom, amelyek költségvonzatosak, s mert külföldön a nyelviskolám pénzbe került (itt is visszakapta a költség 80%-át), s mert hazautaztam 2-3 havonta a gyermekemhez (hozzáteszem a korábban megtakarított pénzemből fedeztem), stb-stb.
S mind emellett igen sokszor kerültünk kritikus anyagi helyzetbe, ott külföldön (rengeteg pénzt elvittek a bírósági ügyei és a rendszeresen megvásárolt élvezeti cikkei), az ilyen- olyan okokkal megmagyarázott munkanélküliségei, elbocsátásai. Ebben az élethelyzetben az én megtakarított pénzem tartott felszínen minket. Bármi történt az lett a vége, ez is miattam van.
Nagyon szerettem ezt a férfit, eltűrtem minden megaláztatást, mindaddig, amíg egy napon közölte, menjek el, mert nem szültem neki, s hajlandóságot sem mutattam erre. Elvett tőlem mindent (pénzt, kocsi kulcsot), megtagadott minden segítséget, nem volt miből és merre, kihez mennem. Tanácstalanul álltam a megoldandó kérdés előtt. Barátaim kerestem meg, magyar és belga ismerősöket, mindent megpróbáltam megmozgatni, de hiába. Mindenki meghallgatott, de senki nem akart, vagy nem tudott segíteni.

A brüsszeli Magyar Nagykövetségen, a Konzulátust többször hívtam telefonon (a belga Szociális Hivatalból is megkíséreltük hivatalos személy által (vezető) megkeresni, de mind hiába), majd segítségkérő emailt írtam. Amire a mai napig nem jött válasz. Megkerestem a lehetséges segítő szálakat (Frauenhaus, Sozial Amt). Mivel illegális voltam senki nem segített. Ott álltam tehetetlenül, kétségbe esve, fülembe csengve a másodpercenként ismétlődő mondataival: Mikor vagy már hajlandó elmenni? Mond már az időpontot mikor mész el, mikor jönnek már érted? Ha nem mész el a hétvégéig albérletet fizetsz nekem. Csak tud: akár most is az utcára kerülhetsz!
 Így telt el 4 nap, se éjjelem- se nappalom. Se enni, se inni, se aludni nem tudtam. A megszokotthoz képest azon a héten minden nap haza jött, minden nap a terror, az agresszív viselkedés. Majd a 4. nap éjszaka odáig fajult, hogy meg akart ölni. A félelem hatása alatt, sírva meleg ruhát magamra vetve és személyi irataimat magamhoz véve elmenekültem a házból. Megpróbáltam a Frauenhaus- ba bejutni, védett helyre menekülni, de sajnos kapucsengetésem ellenére nem engedtek be. Belga telefonomon kétségbeesve a hajnali órákban a volt nyelvtanárom riasztottam, s egy nagyon kedves segítőkész magyar ismerősömnek (hölgynek) jeleztem mi van velem, aki már napok óta szervezte, kereste azt a személyt, aki eljön értem és hazaszállít a ruháimmal együtt (nem kevés pénzért).
Ennek a rendkívüli belga tanárcsaládnak köszönhetem, hogy még élek és ennek a hölgy ismerősömnek, hogy itthon lehetek.
Minden köszönetem az övék.

Rá kellett döbbennem, hogy beteg emberrel van dolgom, gyerekkorából hozott anyai sérelmek miatt gyűlöli a nőket és beszél lealacsonyító módon róluk. A megélt sikertelen kapcsolatai miatt pedig bünteti őket (most éppen engem). Két személyiség él benne, soha nem tudni mikor, mi váltja ki a jót, vagy éppen a torz, sérült jellemvonásokat, a dühöngő viselkedési rohamokat.

Mai napig félelemben tart, zaklat, fenyeget (1,5 hónapja). A rendőrségre is elmentem zaklatás és életveszélyes megfenyegetés ügyében feljelentést tenni. Nevetséges milyen jogi kibúvókkal, hivatkozásokkal még a jegyzőkönyvet sem vették fel.
Az ember még saját hazájában sincs biztonságban. A barátok is megmutatták, hogy a bajban nincs barátság (tisztelet annak a két embernek).

Szörnyű anyagi válságba sodort. Bírósággal fenyegetett (az elmúlt napokban pert kezdeményezett), azokat a költségeket követeli tőlem vissza, amit a kint tartózkodásom alatt rám költött (amelyet önszántából adott, vagy ajándékozott). Kocsi és telefonlopással vádol. Kocsiját soha el nem loptam, az ő engedélyével vezettem és mai napig a tulajdonában van, a telefont pedig tőle kaptam karácsonyi ajándékba. Hihetetlen milyen vádakkal illet.

A holnapi napjaink nem tudjuk tervezni, ördögi körben vagyok, mert a tartozás csak nő, s mind ezt súlyosbítja, hogy állás nélkül vagyok. Az elhelyezkedés lehetőségének felajánlott bérvonzata ebben a régióban pedig nem fedezi még a havi szintű megélhetésünket sem. Ehhez társul még plusz faladatként, a velem élő főiskolát kezdő fiam valamilyen módon való finanszírozásának segítése.

Soha nem gondoltam, hogy tanult emberként ilyen helyzetbe kerülhetek és idáig süllyedhetek.

Kérem Önöket hölgytársaim, óvakodjanak, s legyenek résen, körültekintőek a társkereső oldalakon, újságokban, chat oldalakon, mert tudom, hogy ez a skizofrén ember továbbra is magyar nők között keresi "társát".
Saját szavaival mondta, nem tud egyedül élni, Ő továbbra is keresi a lehetőséget.

Azért írtam le ezt a történetet, hogy néhány momentumból, akik olvasták történetem, s éppen párkeresésben vannak, ráismerjenek erre a belga rémes, zűrös férfira.
Jól gondolják meg, s legyenek körültekintőek mielőtt életükben, párkapcsolatuk terén döntést hoznak.
Ha csak egy mód van, rá mentsék meg lelküket és fizikális testüket egy összeomlástól.
Sajnos, akik ezt a cikket nem olvassák, azokat nem tudom megóvni egy rossz, hátborzongató történet lehetőségétől, csak abban bízok hogy a szóbeszéd eljut hozzájuk is.
Az Isten kezére és személyes intuíciójukra vannak bízva.

Kornis Mihály igaz szavaival köszönök el.

"Magamban kell rendet tennem, ha rendet akarok a világban.
A legtöbb keménykezű ember önutálatból büntet másokat: nem bocsátja meg, amit magának se tud.
Már csak azért sem képes rá, mert azt se tudja, hogyan kell."