Lassan elmúlt február is , megenyhült az idő ,most már ideje a kiskertet gondozni .Nosza, kimegyek napszámost keresni. Pocsék hideg szél fújt, de ha már elindultam, végeznék is valamit.

Már vártak odabenn a zárt kapu mögött, kicsit meg lepődtem, de azért én rendesen kinyitottam a kaput, kulccsal, az embereket meg nem kérdeztem, hogy kerültek beljebb. A három férfi közül az idősebb, belekezdett a mondókába, miszerint ők ásni jöttek, és már mutatta is az ásóját. Nem volt csak egy, de mindhárman dolgozni akartak. Ami a munkadíjat illeti, a szokásos összeget kérték, beleegyeztem, bárki ennyiért csinálta volna meg. Szólni amúgy sem mertem volna, részint, még magamhoz sem tértem a meglepetéstől, szó szerint elfogott a félelem.
Elindultam a kis faház felé, hogy előszedjek még két ásót, hogy a másik két férfi is tudjon dolgozni, ámbár az egyiket még gyereknek néztem. Az is volt, már néhány mozdulat után elkezdett lihegni, de a cigit csak nem vette ki a szájából lehet, hogy most először dolgozott. Annyi baj legyen, az apja, mint mondotta volt, fél szemére nem látott, de erre magamtól is rájöttem, mert egy fehér folt lepte be a fél szemét. Említette, hogy most szabadult a sittről, amilyen könnyelmű vagyok még meg is kérdem, hogy miért.
Megmondta, verekedésért, nem Iehetett egy sima ügy, ha négy évet ült érte. Láttam már rajzfilmet, amelyikben a kisegér látványosan remegett, hozzám képest feledhető epizód...Még megfejeltem a kritikus helyzetet, egy agyament kérdéssel.. miszerint ...megkérdeztem a nagyobbik fiút '" hogy van?. Mi jött rám, nem tudom, de kaptam választ ...éhesek vagyunk.

Adjak valami pénzt, mert ő most elmegy kenyérért. Nem tudtam mit mondjak, előszedtem a táskámat. mindent kiborítottam belőle és felajánlottam minden pénzt, ami nálam volt, ami még benne volt csak iratok, kulcsok, nem érdekes….. De az volt, mert a napszámos pont egy kenyér árát kérte el és már el is tűnt. Gondoltam, eggyel kevesebben vagyunk, most megoldom a kellemetlen helyzetet. Elmondtam, hogy a munkából elég volt, menjenek békével, Természetesen kifizetem napszámot, ennyi pénz van nálam összesen, de azt mind odaadom. De nem kellet nekik, egy kicsit azért pihennének, míg a fiú visszajön az étellel. Adjak addig egy kis vizet. Valami ásványvizes palackokat találtam a fabódéban, amiben még volt valamennyi víz. Leültünk a padra, a fiú meg én, az öreg a földre ült,... februárba a vizes földre.
Aztán elmondta, hogy az ásót bérelik, az árát is meg kell fizetni az öregasszonynak, majd hazafelé menet. Megint sokat beszélek... Megkérdem, hogy van ez a bérbeadás? Hát dolgozhatnak vele, de délre fizetni kell. Megmondta az ősszeget, majd elájultam, egy kenyér ára volt. Hogy volt valakinek mersze egy ilyen alkut kötni??? Aztán még tovább beszélek '" én agyament...megkérdem afiútól, hogy végezte már az iskolát???Mi vagyok én szociológus, ahelyett hogy kushadnék, még faggatózok itt a huzatos februári időben.
De a fiú szívesen beszélt, járt ő iskolába, de nem ért az semmit, otthagyta. Nem volt senki aki leragassza a számat... mert tovább kérdezek..
aztán miért?? Nem szeretett iskolába járni. Aszongya ,a napszámos fiú, eleinte még szívesen járt iskolába, de miután a tanító néni többször hazaküldte, már nem ment többet. Miért küldte haza a tanító néni? " na, jó nem vagyok normális...minek kérdezgetem, de megjött a válasz...mert koszos volt.
Érkezett a nagyobbik fiatalember, hozta a kenyeret. Körbeülték hárman a földön" jelzem pad is volt meg valami rozoga deszkaasztal...de nem kellett. Nekiláttak a kenyérnek csak úgy martak belőle, egy-egy jókora darabot és ettek. Felálltam és hátat fordítottam nekik, nem utálatból, csakhogy én még az életemben nem láttam éhséget ,de nem is éreztem soha, a mai napig nem. Volt annyi spontán tisztesség bennem, hogy ne nézzek oda, csak álltam az éles februári szélben háttal nekik. A félelmem is elmúlott, most már csak tiszteltem az ÉLETET:
Mire a kenyérrel végeztek, rájöttem az áthidaló megoldásra. Gyáván megfutamodok, , előbb azért fizetek, aztán elmegyek. Megbeszéltük, én távozok , bezárom a kaput, aztán ,ha végeztek elmennek .Így tettem eleinte csak kicsit siettem , aztán már tényleg futni kezdtem.
Mire beértem a házak közé egy kicsit jobban voltam, de még erősen kísértett az öregember szeme. Akkor láttam meg az asszonyt, a kerítésre támaszkodva. Volt úgy ruhástól negyven kiló, fogta a lécet, göcsörtös ujjaival, amiken meg látszott az évek során elvégzett nehéz munka. Köszöntem, ahogy illik, mire megkérdezte, nem -é láttam munkásokat feljebb a kerteknél, mert őket várja. Ő lesz a bérbeadó, meg is torpantam, hadd beszéljek vele egy kicsinyét.
A kerítésen túl, rendezett kert, még nincs megásva, odébb ócska kis ház, de az a bejárati lépcső csuda szépen volt megalkotva. Mindösszesen négyet Iehetett rajta lépni, de azért csak tettek hozzá korlátot is oszloposat, meg a végibe egy oroszlánt gipszből. Többen lakhatták, mert a papucsok ott díszelegtek a feljárón, nem lehet csak úgy ebbe a tiszta házba belépni. A mama meg csak állt és várta napszámosokat. Vajon milyen lett az elszámolás, nem fogom megtudni, mert elegem lett az egészből.
Végre haza akarok jutni, enni, inni, mosdani és tévézni. Mert ma már semmi gondom nincs .A tévébe megnézem a főzőműsorokat , van belőle több is. Majd ott meglátom "hogy kell a tejszínes rákot ügyesen elkészíteni, meg a húsokat gondosan bepácolni .Azután szép kis kultúrműsort is adnak a celebek, síppal, dobbal meg agyament jelmezekkel. Megtudhatom, hogy kell tele szájjal beszélgetni, villával hadonászni, a többi meg már jön magától.

Nos, elvtársak és elvtársnők, most mindenki menjen haza, zár jon be ajtót és ablakot azután kezdjen el gondolkozni. Mert mi van ha valaki pekingi kacsát eszik, párolt vöröskáposztával és erre jön a napszámos és fejbe veri az
, ,
1???N.1???S.
.asova ...a ml esz... emml..
Hiábavaló, bármiféle okoskodás, volt már százféle program, amiből csak néhány lett kipróbálva, több-kevesebb sikerrel. Meg kell élni amindennapokat, együtt. Frázisok nélkül alázattal, lebontva apró lépésekre, ha csak centi ket haladunk is naponta. Nincs mit sopánkod ni azon, hogy koszos meg büdös, oda kell menni, megtanítani bármire, sértés nélkül .Mert a szegényember sebzett és nagyon érzékeny. Meg kell próbálni újra és újra, mindennap, segíteni, gondozni a gyerekeket. Legyen előttük példa ,olyasmi hogy: felkel a család reggel és valami célja van .Ha sikerül munkát szerezni, bármilyet alkalmit, nehezet, rosszat, de munkája van, megbecsülik. Már nem akárki, feladata van, amit ha elvégzett tisztességes megélhetése van. Ezt kell látnia nap mint nap a gyereknek, ebben kell felnőni és akkor hosszútávon lesz miben reménykedni.
A kért vagy kéretlen segély, eddig sem ért sokat azt sem adták szívesen és nem fogadták megbecsüléssel. Mindez csak időhúzás, idegtépő, helyben járás ,senkinek se jó. Menjünk egy kicsit közelebb egymáshoz, tegyük félre a haragot, sértődést és gyűlöletet, Talán apránként, szeretettel megtaláljuk a hangot, a szót, amivel beszélni lehet ,tanítani ,türelmesen .Ha majd lassacskán megértjük, elfogadjuk a mások gondjait, aztán már örülni fogunk egymásnak :szép hosszú út, de járható és végig kell csinálni, azért, hogy az ükunokáknak jobb legyen.
Pál Apostol második levele Timóteushoz:: lnts ,kérj, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel! Eljön ugyanis az idő, amikor a józan tanítást nem hallgatják szívesen az emberek, hanem ízlésük szerint seregszámra szereznek maguknak tanítókat és csiklandoztatják a fülüket. Elfordulnak az igazság meghallgatásától és mesékre hajlanak.
Te azonban maradj mindig meggondolt, viseld el a bajokat, teljesítsd szolgálatodat. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam.

Volt már szó korábban egy legénylakás viszontagságairól. Most egy szingli !?  nő hétköznapjai… szintén a valamikor jövőre…? megjelenő könyvemből.

Megvolt ennek is külön koreográfiája, nem úgy, hogy belépünk egyenest a szobába, elsőre behuppanunk a fotelbe, aztán szuszogva levesszük a cipőt és finoman átlépünk a papucsba. Majd következik a céltalan caplatás a lakásba, a szőnyegek összehúzása szinte kötelező. Ez maga a kényelem, a megszokás, az otthon. Nos, a papucs rendes helye  értelemszerűen az előszobába volt, mármint használaton kívüli állapotában. Voltak nekem ezzel kapcsolatosan fenntartásaim, ronda gyanúsítgatásaim, valami állandóan bűzlik.

Történt ugyanis egy szép napon hogy, az egyik kedves szomszédasszony becsengetett, valami postai küldemény sorsa iránt mutatva élénk érdeklődést. Vele volt a kiskutyája, nélküle nem is mehetett sehova, mert a kicsike nem bírta a magányt. Most is csak az ajtóig jöttek. A kis kedvenc furcsán prüszkölni kezdett, azután vinnyogva elrohant. Nem gondoltam volna, hogy egy palotapincsi elhúz egy felnőtt embert, de itt most ez történt. A papucs az előszobában gubbasztott, megértettem a pincsi különös viselkedését. Nem volt mit tenni, hamar bevittem  a papucsot a konyhába, bedobtam egyenest a hokedli alá, majd munkába mentem. Este ahogy hazaértem, lázas munkába fogtam, valami szaglott, lehet hogy elhagytam valahol a sajtot, a hűtő mögé eshetett, ott nem volt. Nosza nézzük meg a bútorok mögött, biztos beszorult valahova  és kínjába bűzlik. A sajt persze nem lett meg , mert nem is volt. Csak a papucs... amit már rég elfelejtettem.
      Valamit kéne cselekedni ezzel a időzített bűzbombával… pedig nem is olyan viseltes, nincs félretaposva, csak ezt a penetráns szagot ne érezném a lakásban... Jó megoldásnak tűnt a faliszekrény az előszobában, ott még nem volt , hadd szokja. Így is lett. Jól bezártam az ajtaját kulccsal...
       A hétfői koncertre mégis eljutottam. Szép téli este , remek muzsika csak a fejem ne fájna annyira, még szédülök is, pedig ez rám nem jellemző. Az illusztris közönség sem volt jobban. Néhány  úr idegesen forgatta a fejét de volt, aki kitágult orrcimpával mélyen beleszagolt a levegőbe. Valami nem volt rendben... Mindegy most már, jobb ha hazamegyek. Tél van. A könnyű gyapjústólámat le sem vettem a teremben. Kinn megcsapott a friss levegő és a „valahol már találkoztunk” szag. Sokkal erősebb volt, mint odabenn a teremben. Valahogy szétáradt mindenfelé, ez maga a rontás, rájöttem, hogy a stólámat a faliszekrényből vettem elő... ez megint a papucs...
      Végleges elhatározásra jutottam, vagy ő vagy Én. Nem bírtam tovább és kidobtam a szemétbe a Drágám papucsát. Rossz húzás volt ez részemről , valahogy nem fogtam fel  a dolog szimbolikáját.  Többet jelentett mint gondoltam volt, de én meggondolatlanul cselekedtem, aztán ennek is eljött a böjtje.
       Eljött a nap, amikor szükség lett volna az illusztris lábbelire, de nem volt, mert én kidobtam. A szörnyű hír hallatán a Drágám döbbent arccal huppant bele a fotelbe. Teljesen elfehéredett még a szája széle is. Akkor kibukott belőle a fájdalmas felismerés: szóval most arról van szó , hogy te szakítani akarsz velem. Elsőre a papucsomat dobod ki majd engem,..  -nem .. nem hebegtem eszembe sincs, majd veszek másikat. Nem tudtam megnyugtatni látszott rajta hogy máris sanda tervei vannak. Másnap ez be is következett. Megjelent  délután, rengeteg csomaggal. Ki sem látszott alóla, jelzem nercbundát nem hozott nekem, csak zellert, olajbogyót, marhabélszint meg még ki tudja miket.
Tudtam, hogy végem van ,,ez az egy jó ember” főzni akar. Nanááááá vadas szószt zsemlegombóccal. Pont zsemlét nem hozott. Mindegy kenyér csak van itthon. Volt is egy egész vekni, azt rögtön felaprította apró kockákra az egészet, nehogy másnapra is maradjon, mert ez lesz az alap. Utána következett a futtatás, mikor is forró olajba szórta a kenyérkockát és sötétbarnára futtatta. Fojtogató füstfelhőbe burkolózott az egész lakás. Tapogatózva kerestem meg a tálalóba a dugi whiskey–s üveget. Jól meghúztam. Ettől egy kicsit jobb lett az idegállapotom, megjött a bátorságom is, kitántorogtam a konyhába. Láss csodát, a Drágám már a zellergumót is megpucolta! Jelzem, sokkal piszkosabb volt, mint mikor a földből kihúzták, ugyanis az ilyesmit előre meg szokták mosni, de ő ezzel nem foglalkozott. Bagatell szőrszálhasogatás részemről. Különben is kicsi ez a konyha,  semmit nem tud hova tenni az ember. Ekkora már minden edényem szét volt dobálva és mind piszkos volt a padlótól a plafonig. Na erre nekem is volt egy  ragyogó ajánlatom .. vegyen egy nagyobb lakást nekem jó nagy konyhával... na erre már ő is kibontott egy rumot. Honnan vette elő rejtély, mert az enyém a szobában, volt aztán szokása szerint szódavizet ivott a rum után , mert akkor nem tud berúgni tőle.. De tudott…
    Na, most következett az olajbogyó kiszabadítása a tasakból, elsőre nem ment , aztán a zacskó kiszakadt és mindenfelé szétrepültek a bogyók. Szó nélkül felszedtem a földről, persze csak én, mert én jobban tudok hajolni. Aztán azt is beletette a szószba, amire már rálépett, vagy iszik, vagy főz !? Elvonultam a szobába, belenéztem a tükörbe, hogy két kézzel marokra fogjam a hajam és egy ásítással álcázott néma ordítással újra erőt vegyek indulataimon. A rum meg csak fogyott...
Végre bekövetkezett a nagy belépő. Kész az étel! Ettől féltem. Úgy jött be a lábossal a szobába, tánclépésbe, mint egykor Zrínyi azon a híres festményen. Letette az edényt egyenest a tükörrózsafa asztalra alátét nélkül!!! Nem visítoztam, nem is mozdultam, mert mindezt azzal indokolta , hogy a konyhában nincs hely... Felkapkodom az asztalról amit még lehet és érdemes megmenteni , aztán némán terítek, miközben arra gondolok, hogy nem üti el az ilyet gyerekkorába egy villamos. Az úr meg csak betelepszik a fotelbe, érdekes pozíciót vett fel. Enni nem tud csak ha előredől, de azt nem lehet a pocakjától. Nos, szétveti a lábait a hasikó meg középen, mint egy kedves háziállat. Nos ez a különös pozíció mentette meg a szőnyegemet a végső romlástól. Emiatt a csöpögő szósz nem érte el. Dicsértem az ételt, bár a zsemlegombócot nem sikerült felvágni. Betonszerű volt az állaga. Ki is pattant a tányéromból le a szőnyegre. Ott meghentergőzött a porban, meg a szöszmöszben. Érdekesen nézett ki. Már semmi nem volt rám hatással, felvettem és meg akartam enni, szőrős gombócot még nem ettem. A drágám megvigasztalt, dobjam csak a szemetesbe, mert van másik a konyhába. Volt is ,, még harminc ,, nem is tudtam hogy még várunk tíz embert vacsorára. Egyet mégis megettem , szósszal aminek a színét nem lehetett meghatározni, az ízét meg jobb leöblíteni és rögtön elfelejtemi. Jelzem hús nem is volt,  mert az meg nem főt meg és eldugta valahova. Vége is lett ennek a békítő szándékú vacsorának, majd három napig mosogatok. Valamikor csak rend lesz, a kapcsolat meg nem ennyin múlik.
     Borozgatunk még egy kicsit, megy a meccs a tévében, én meg csak a falat nézem, a foci nem érdekel. Végre észreveszi , hogy valami baj van velem. Csendesen megpaskolja a kezemet és megvigasztal ...Nem bánkódj Édes legközelebb a magyarok győznek.

Titkos, egyben mosolygós jó reggelt mindenkinek, így szerda reggel félöt tájékán. Nemrég érkeztem meg az űrből, ahol egy csodálatosat szeretkeztem Anettkával. Ezúttal, második űrbéli kirándulására engem ért a megtisztelő feladat, hogy elkísérhetem a csinos műsorvezetőt. Persze nagyobb titkolózás övezte indulásunkat és ottlétünket, mint egy UFO világkörüli útját Kistarcsa, Ócsa és Bugyi települések közvetlen érintésével új mexikói (spanyolul: Estado de Nuevo México/Méjico) landolással.

Ma reggel már biztos hallották útban a munkahelyük felé Lali Király és Bochkor Gabi interpretációjában űrutazásunk kereskedelmi változatát, és abban is biztos vagyok, hogy a két konkurens bulvár napilap címlapjain is öles betűkkel látják majd: - Anettka és titkos társa szerencsésen földet értek. Természetesen a nevemet három darab „xxx” helyettesíti, arcom kimozaikozva, és csak a Napiász Online szerkesztőséggel kötött titoktartási szerződés kedvéért, no meg az esetleges űrlények iránt érzett tiszteletemből fakadóan, skót szoknyában álcázva magam adtam első interjúmat Hajdú Péternek az Esti Frizbi eheti szenzációjaként.

Közben egyfolytában csörgött a mobilom és nem fogják elhinni, nem tudtam kikapcsolni a XXI. század 3G –s, már szinte hó végén személyi kölcsönt is folyósító vívmányát azon egyszerű okból kifolyólag, mert lefagyott. Hiába nyomtam a kikapcsolás funkciót ellátó gombot, sűrű szabadkozások közepette –elnézést tényleg nem tehetek róla „jeligére a szerkesztőségbe”. Mikor már végképp nem bírtam a helyzet okozta stresszt, valaki odasúgta a fülembe: - Vegye ki az akkumulátort a készülékből … Megtettem! Mikor újból elkezdett csörögni ezek után is, már kezdtem arra, gyanakodni, hogy ez itt már csak egy földönkívüli beavatkozás következménye lehet és széles ívben, viszont annál nagyobb lendülettel szabadultam meg tőle. Olyan messzire dobtam, hogy még a koppanása megnyugtató érzését sem véltem hallani, ami újabb szöget ütött a fejembe. Talán magammal hoztam pár newtonnyi súlytalanságot a Holdról, mert tudni illik ott voltunk még pár órával ezelőtt?

És ezután jött az, aminek jönnie kellett. Csörgött a mobilom! De nem akárhogy, ugyanis a homlokomat törölgette és így szólt hozzám: - Drágám, egy félórája szól egyfolytában az ébresztő órád, (persze a szundi funkciójának köszönhetően kisebb megszakításokkal). Azt még egy űrutazás után is elég hihetetlennek tartottam, hogy bármilyen modern készülékről is legyen szó, az életem párjának hangjával szóljon hozzám. Arról már nem is beszélve, hogy a homlokomat is törölgeti, ezért egy belső késztetéstől vezérelve kinyitottam az egyik szememet és szembesültem a megkönnyebbülés derűs valóságával. Igaz izzadtan, vizesen és fáradtabban, mint lefekvésem előtt, de mégis a Földön, már a fogkefémmel a számban, viszont telefon nélkül, mert azt valóban eldobtam, így ma a szervizben kezdem a napom.

2008.05.21.