Kialakulása

A predinasztikus korban szinte mindvégig egyszerűen temetkeztek. A holttesteket a sivatag szélén ásott sekély sírgödrökbe helyezték, s homokkal borították. A száraz légköri viszonyok között a test a forró homokban kiszáradt, mielőtt a szövetek bámlásnak indultak. A véletlenül megtalált effajta „múmiák” táplálták a hiedelmet, mely szerint a test megőrzése elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember halála után is folytathassa életét. Amikor a predinasztikus kor vége felé a sírgödröket mind nagyobb sírok váltották fel, és koporsókat is használni kezdtek, a test nem került közvetlen kapcsolatba a homokkal. Olyan módszert kellett keresni, amely mesterséges eszközökkel éri el mindazt, amit a természet spontán módon. Így vezették be a mumifikálást, amelynek történetében nyomon követhető a két lehetséges eljárás szüntelen küzdelme. Az első a testet hitelesen kívánta megőrizni, míg a másik, a külsőségeket szem előtt tartó módszer a múmia pólyálására és csomagolására összpontosított. A mumifikálás mestersége az Újbirodalom vége felé s a közvetlenül azt követő időkben érte el csúcspontját. Ettől kezdve meredek hanyatlás következett be, mintha felismerték volna a feladat lehetetlenségét, és a formalisztikus megközelítés vált uralkodóvá.

A bőr sötétszürke vagy barnás, pergamenszerű, és ráfeszül a kiálló részekre (például orr, fül). A körmök és a körömágy megtartott, a kéz és lábujjak ujjlécrajzolata jól felismerhető, vizsgálható. A bőralja zsírszövete összeesett, a szemek beesettek, zsugorodtak, a szivárványhártya, pupillák stb. szabad szemmel nem látszanak. Amennyiben a belszerveket nem távolították el, azok felismerhetők, a tüdők összeesett barnás, morzsalékony szivacsszerű képletek, a lép fekete, morzsalékony masszává, a máj barnásfekete szivacsszerű anyaggá alakul. A vázizmok és a szívizom szálkás szerkezete felismerhető, a szívben rendszerint elkülöníthetők a billentyűk és koszorúerek. A gyomor, a belek csőszerűek, a vastag- és végbélben gyakran megtalálható a barnás porrá alakult bélsár. A nemi szervek csak egyes múmiákban ismerhetők fel. Esetenként a vese és a húgyhólyagkövek, epekövek azonosíthatók. A belekben, lágy részekben és a testfelületen élősködő paraziták rendszerint könnyen felismerhetők, vizsgálhatók.

 

A mumifikálás technikája

Az évszázadok során sokféle technikát fejlesztettek ki, de a technológia alapvetően 13 fázisra osztható:

 

1. A holttest elhelyezése a balzsamozó ágyon.

 

2. Az agyvelő eltávolítása. Ezt külön nem tartósították, de gyakran külön agyagedénybe helyezték, melyet külön üregbe temettek.

 

3. A belső szervek eltávolítása, az aorta és a szív kivételével.

 

4. A testüreg és a zsigerek fertőtlenítése pálmaborral és különböző fűszerekkel.

 

5. A zsigerek balzsamozása. Ezeket először kb. 40 napig [1] szilárd halmazállapotú nátronlúgba tették, majd olajjal és gyantával kezelték, s végül szalagokkal négy kanópusz-edénybe helyezték.

 

6. A testüreg ideiglenes kitöltése. A testüregbe nátronnal töltött vászonzacskókat, mézgával kezelt vászontekercseket, szalmát és száraz növényi anyagokat tettek, hogy a dehitratálás során a kiszáradást gyorsítsák.

 

7. A test dehitratálása. A nátronnal bevont testet 40 napig[2] egy lejtős ágyon tartották.

 

8. A kiszáradást gyorsító anyagok eltávolítása, a testüreg kimosása pálmaborral, majd szárazra törlése.

 

9. Az állandó töltöanyagok elhelyezése a testüregben. A koponyát gyantával vagy gyantás vászonnal töltötték meg. A mellkasi és a hasüreget mirhával, gyantával átitatott vászonkötegekkel, fürészporral, gyantával kevert fürészporral töltött vászonzacskókkal tömték ki.

 

10. A test beolajozása cédrusolajjal vagy más drága olajokkal, majd bedörzsölése mirhával, fahéjjal és más kellemes illatú anyagokkal.

 

11. Az arc nyílásainak, a szájnak, az orrnak és a fülnek gyantával átitatott vászonnal történő tömítése. A XXVI. dinasztia végétől a gyanta helyett vagy annak kiegészítőjeként bitument kezdtek használni.

 

12. A bőr bekenése olvasztott gyantával, hogy a pórusokat elzárja a nedvességtől.

 

13. A test bepólyálása. Miután a testet ékszerekkel és amulettekkel ellátták, először a kéz- és lábujjakat, valamint a végtagokat külön-külön pólyálták be, majd a végtagokat is szorosan a testhez rögzítették. Aztán a múmiát egy nagy halotti lepelbe burkolták, és finom vászontekerccsel bepólyálták. Az arcot, a mellkast és a test egyéb részeit kartonázsdíszekkel borították. A kartonázsokat formára vágott és plasztikusan domborított vászon-, illetve papiruszdarabokbókl készítették, vékony iszapréteggel vonták be; száradás után festett vagy aranyozott díszítésekkel látták el.

 

A műveletek közben egy pap imádságokat olvasott fel. Végül a múmiát egy többrétegű szarkofágba helyezték.

 

Az 5. és 7. pont esetében egyes források 70 napot [3],[4] említenek.

 

Hérodotosz a Kr.e.V.században az egyiptomiak balzsamozási módszereiről így írt: „Először egy vaskampó segítségével az orrlikakon keresztül eltávolítják az agyat ... azután egy éles etiópiai kővel kivágják a lágyékot, és kiveszik az összes beleket. Mikor a hasüreget kitisztították és pálmaborral kimosták, összetört füstölőszerrel újra kitisztítják, s az altestet összetört és tiszta mirhával, fahéjjal és - tömjén kivételével - mindenféle füstölőszerrel megtöltvén újra bevarrják. Ezután következik a balzsamozás, melynek során a testet hetven napig nátronlúgben áztatják.”