A neves görög gondolkodók már az időszámítás előtti 5. században átvették a mezopotámiai, perzsa egyiptomi és kínai asztrológiai-csillagászati tanokat, és azokat átdolgozva egyesítették a saját eredményeikkel. Őseink évezredekkel ezelőtt rájöttek, hogy a létüket biztosító Nap az évszakoknak megfelelően különböző csillagalakzatok között található. Rendszeresen megfigyelték a napnyugta után, a nyugati látóhatárhoz legközelebb látható ismert csillagképet, és tapasztalataik alapján arra következtettek, hogy akkor ez lesz a keleti szomszédja annak a napfénytől láthatatlan csillagalakzatnak, amelyben éppen központi égitestünk tartózkodik, míg a tőle nyugatabbra lévő csillagkép csak a napkelte előtti látóhatár közelében észlelhető.