A Budapesti Hírlapban 1857-ben több cikk is megjelent, hogy a vállalkozók egymással versengve próbáljanak a pesti vízvezetékre megoldásokat kínálni. Sorra készültek is a tervek, miket a város polgárai bátorítottak, sőt, sürgettek is. "A felvilágosultság, a polgáriasodás századában hátrább maradjunk-e mi, mint voltak az emberek az ókor homályos századaiban?" - mondogatták. Hiszen a század közepére világszerte valóságos divattá vált a vízvezetékek építése. A párizsi, londoni, hamburgi, marseille-i és a philadelphiai példa mellett természetesen Bécs szolgált leginkább követendő példának, mert ott már akkoriban is több vízvezeték létezett. "Egyedül a mi édes anyavárosunk, a szép ifjú Pest maradna e tekintetben el? Pest, melynek kedvező természetes helyzete oly virágzó, oly szép jövőt ígér?" - az aggodalom jogos volt a pestiek részéről.

A nagy elhatározás következtében Pest számára százötven Dunavíz-medencét szándékoztak felállítani. A meghirdetett versenyben Doktor Ottmayer Antal, a budapesti császári és királyi szabadalmazott vízvezetéki intézet főnöke (ez a hosszú és tiszteletet parancsoló cím egyébként egy egyszemélyes vállalkozást takart) és Pest város tanácsa Förster Lajos tervét tartotta kivitelezésre érdemesnek, mivel a vállalkozó a város átszűrt Duna-vízzel való ellátását ajánlotta fel, azt a házakba is bevezetve.

A megkötött szerződés ötvenéves koncessziót foglalt magában, a vízmű építésére pedig két esztendőt szántak. A város húszezer akó vizet kötött le magának naponta, és ezért húszezer forintot fizetett a társaságnak. Az utcánként egymástól ötvenölnyire felállított víztartók a közcélú használatra szánt vizet biztosították, főként a poros utak öntözését. "Magánosak e vízvezetést házaik minden emeletében létesíttethetik, és egy naponkénti akóért éven át 1 forint 25 krajcárt fizetnek, a csövek behelyezésének költségét házaik részére természetesen az illető birtokosok viselvén."- tudjuk meg egy korabeli feljegyzésből.

A fürdőszigeti meleg források bevezetésére 1861-ben Siklósy Károly kért engedélyt. Az azt követő évben megalakult társulatot Rottenbiller Lipót vezette, hogy 1864-ben szintén előkészített szerződéssel harmincezer akó vízre kössön megállapodást a várossal. Bár erre a megbízásra Bürgmeister Antal kútmester is pályázott, a vízvezeték építésének terve mégsem tudott megvalósulni.

 

 

A tényleges megvalósítást csak az 1866-os kolerajárvány tudta előidézni. Ekkor azonban már William Lindley angol mérnök ajánlata tűnt a legmegfelelőbbnek. 1867. november 25-én Lindley mérnök az állapotok felméréséért Pestre utazott, mérési eredményeiről feljegyzést készített, amelyben mesterséges szűrőket ajánlott. Mivel "a város területe szemétből és ganajból feltöltött rétegekből állván, ha azok oldata a természetes szűrő kútjaiba jut, látszólag ugyan tiszta, de egészségi szempontból mindenesetre káros vizet fogna a vízvezeték szállítani".

William Lindley terveinek költségét azonban a város nem tudta vállalni, így végül hamburgi mintára tíz-tizenöt év élettartamú természetes szűrőkre alapozott berendezést építettek fel. A Lipótvárosban, az egykori hajóhivatal telke - ahol jelenleg az Országház található, s amelyet Ferenc József kegyesen átengedett a városnak - látszott a legmegfelelőbb helynek. A kőbányai víztározóba két hetven lóerős gőzgép nyomta a hozzávetőleg napi kétszázezer köbméter vizet, amely az egész városban egyenletes víznyomást tudott biztosítani. Az egyes épületekig egy húszhüvelykes főnyomócső vitte a vizet, ami félhüvelykes vas- és ólomcsöveken jutott be a házakba.

 

Az építési munka 1868 márciusában kezdődött, és bár a vízszolgáltatás már abban az évben megindult, az építés mindent egybevetve öt éven keresztül tartott. 1870 végéig 734 házba, 37 504 lakoshoz, vagyis minden ötödik pestihez jutott el a hálózat, és ez teremtette meg a lehetőséget a főváros első szökőkútja számára is, amelyet a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület állított fel a Kálvin téren, kárpótlásul, amiért a Nemzeti Múzeum látványát újonnan emelt épületével annyira elrontotta.

 

 

Az építkezés (természetesen) nem volt mentes az akadályoktól, sőt a botrányoktól sem. 1870-ben a szerződésekből kimaradt Bürgmeister Antal nyújtott be memorandumot a városhoz, amelyben kifogásolta a helyszínválasztást, a szűrés módját, valamint a szivattyútelepet. A város által felállított bizottság jelentéséből - amely részben alátámasztotta a kifogásokat - az derül ki, hogy a gyorsan gyarapodó város számára néhány év alatt már nem volt elég sem az ígért vízhozam, sem a minőség. Patrubányi Gergely tiszti főorvos egykorú írása szerint az ivóvíz "gyakran dohos szagú, majd büdös, növényi szétbomlásban lévő hulladékokkal és állati élősdiekkel volt szennyezve".

1873-ban a Fővárosi Vízvezetéki Irodát is felállították, amelyben Lindley mérnök már nem vett részt, mivel a további szerződési feltételeket nem tudta elfogadni.

 

Budapesten ekkor már 350 ezer ember élt, és a kevesebb lakosú és rosszabb adottságú Budának végül hamarabb lett jó minőségű ivóvize, mint Pestnek. Az újlaki részen 1880-ban kezdődött a vízszolgáltatás, és ezzel a város annyira elégedett volt, hogy innen vezette át a vizet a pesti oldalra. Az ideiglenes pesti vízmű kiváltása egyre inkább halaszthatatlanná vált, végül a Közmunkatanács 1889-ben írta ki a pályázatot, amit Grahn Ernő koblenzi mérnök nyert. Lindley úr számára nyilván jelentett némi elégtételt, hogy ezen a pályázaton is második lett.