Szerinte a szólásszabadság nem csak az egyik alappillére a demokratikus köztársaságnak, hanem alapelvárás egy közösségben. A sors iróniája, hogy Szókratész tanítványa, Platon volt az első filozófus, aki az intellektuális, vallásos és művészeti cenzúrát összeállította. Bár a demokratikus Görög Köztársasághoz nem illett az effajta szólásszabadság korlátozás, mégis volt példa arra, hogy művészek könyveit égették el, mert azok nem feleltek meg a moralitásuknak.

 

A rómaiaknál az arisztokraták élveztek teljes szólásszabadságot, és az egyszerű népet kemény büntetések alá helyezték, ha nem úgy szóltak, ahogy azt tőlük elvárták. Viszont a Római Birodalom kénytelen volt alkalmazkodni a szólásszabadság elméletéhez, mivel nagyon sok különböző nemzetiségű és vallású ember lakott a területén. Ezért egy idő után csak azt írták elő a lakosságnak, hogy az uralkodót tiszteljék, viszont cserébe a saját vallásukat követhetik. De az akkori zsidóknak és keresztényeknek ez nem tetszett, ugyanis az uralkodó isteniesítése ellentmondott az ő hitüknek, ezért sok esetben mártírhalált kellett szenvedniük.

313-ban Konstantin római uralkodó hivatalosan is elfogadta a kereszténységet, és húsz évvel később cenzúrát vezetett be a vallás terén. 496-ban Gelasius pápa kiállíttatta az első olyan katalógust, amelyben a tiltott könyvek voltak felsorolva. 1231-ben IX. Gergely pápa bevezette az inkvizíciót, amely majd 500 éven keresztül maradt a legbefolyásosabb vallásos cenzúraként.

 

A XV. században a nyomtatás feltalálása lehetővé tette az előcenzúrázás lehetőségét. A nyomdászoknak le kellett adniuk minden kéziratot a hivatalos bizottsághoz, és csak az után nyomtathatták azt ki. 1559-ben IV. Pál pápa újra kiadatta a tiltott könyvek katalógusát, amelyben a tiltott könyvek száma már 5000-re nőtt. Legutóbb ezt a katalógust 1948-ban nyomtatták újra.

 

A XVIII. században az egész világ nagy változásokon ment át, forradalmak és különböző egyenjogúsági kikiáltások formájában. Ez egyértelműen érezhető volt a szólásszabadságon is, és a vallásos elnyomás enyhülésében. Európában először a polgári forradalmak (a „Nagy” Francia Forradalom és az angol polgári forradalom) tűzték zászlajukra cenzúra eltörlését, és a teljes szólás- és sajtószabadságot, eme követeléseket azonban nem voltak képesek megvalósítani (sőt, míg az ancient regime ideje alatt a cenzúra megsértéséért jobbára börtönbüntetés vagy súlyos bírság járt, a francia forradalmárok már egyenesen a vérpadra küldték egymást).

 

A XX. századra a nyugati országokban egyre inkább egyértelművé vált, hogy az ember véleménye, vallása és hite teljesen szubjektív és nem szabad befolyásolni azt, mégis a világ másik fele, Európa és Oroszország képében más ábrát mutatott. A kommunizmus és más diktatúrák kibontakozása teljességgel ellent mondott minden szólásszabadságnak. Az 1930-as években a cenzúra egy új formáját vette fel Európában, főleg olyan országokban, mint Németország, Olaszország, vagy Spanyolország. A II. világháború után a nyugati országokban a politikai cenzúra szinte jelentéktelen mértékben van jelen. Viszont az akkori Szovjetunióban és a hasonló, egypárt-rendszerű országokban a cenzúra extrém formát öltött. Itt szinte minden mindenben korlátozások voltak: pontosan meg volt határozva, hogy mit szabad olvasni, mondani, tanítani stb. Ezeknek a szabályoknak a megszegése extrém következményeket vont maga után: az illetőnek fizetnie kellett, elkobozták vagyontárgyait és gyakran börtönbe is zárták. A kommunista vezetőséget még az sem akadályozta meg, hogy az illetőt esetleg nemzetközileg elismerték, mint például Alekszandr Szolzsenyicin-t, aki 1970-ben irodalmi Nobel-díjat nyert, vagy Andrej Szaharov-ot, aki 1975-ben Nobel Béke-díjat kapott. A szovjet kormány továbbra is megpróbálta elnyomni a művészetüket. Az 1980-as évek végén, Mihail Gorbacsov elnöksége idején, a cenzúra engedett a szorításból, mígnem végül a rendszerváltást követően lezárult a cenzúra eme extrém korszaka. Ez természetesen a legtöbb Kelet-európai országot is érintette, amelyekben ugyancsak sokáig a kommunista rezsim volt az élen.