A gerincesek (halak, kétéltűek, madarak, emlősök) egyik közös vonása, hogy vérükben, egyes kivételektől eltekintve, megközelítőleg azonos a nátrium- és klorid-ionok (só) koncentrációja, ez fiziológiásan 0,9 százalékos (egy literben 9 gramm só található). Kivételt jelentenek a porcos halak, például a cápák, amelyek a tengervízhez hasonló onkotikus nyomást a legtöbb fajnál egyébként vizelettel kiürülő karbamid visszatartásával képesek fenntartani.

 

Az édesvízi halak környezte hipotóniás, vagyis kevésbé koncentrált, míg a tengeri halak hipertóniás közegben élnek (a tengervíz sótartalma körülbelül 3,5 százalékos). Tekintettel arra, hogy a víz mindig a kisebb ozmotikus koncentrációjú közeg felől a nagyobb felé áramlik, az édesvízi halak szervezetébe ivás nélkül is folyamatosan víz áramlik, míg a tengeri kopoltyúsok szervezete folyamatosan vizet veszít, ami állandó vízfelvételre (ivásra) kényszeríti őket.

 

Az édesvízi halak veséjük szűrletének (filtrátumának) hígításával, illetve nagy mennyiségű vizelet leadásával tartják fenn folyadékegyensúlyukat. Ha egy édesvízi halat hirtelen nagy sótartalmú (pl. tenger) vízbe teszünk, az ozmotikus szívóerő folytán relatíve nagy mennyiségű vizet fog veszíteni, más szóval, akármilyen furcsán hangzik is, kiszárad és súlya lecsökken, hiszen nem rendelkezik a megfelelő kompenzációs mechanizmusokkal. Ez alól kivétel a lazac, melynek ikrái édesvízben kelnek ki, míg az érett egyedek már a tengerben élnek, a peterakás viszont ismét édesvízben történik. Meg kell jegyeznünk, a hirtelen nagyfokú sókoncentráció-változáshoz egyetlen halfaj sem képes alkalmazkodni.

 

Az előbbiekkel szemben a tengeri halak, amelyek normális körülmények között folyamatosan vizet vesznek fel a folyadékveszteség ellensúlyozása céljából, és kopoltyúikon keresztül valamint koncentrált vizeletük révén szabadulnak meg a sófeleslegtől, édes vízben szervezetük túlhidrált állapotba kerül, vérük felhígul, sejtjeik pedig a víz beáramlása folytán megduzzadnak, kipukkadhatnak. Körükben az angolnák tesznek tanúbizonyságot nagy alkalmazkodó képességről, életciklusuk a lazacokéval éppen ellentétes.

 

Elmondhatjuk tehát, hogy a sós illetve édesvízi halak környezetükből való kiszakítása, illetve egy furfangos csere mindkettő számára végzetes lehet, mert míg az előbbi a folyadéktúlsúlyba, az utóbbi a kiszáradásba pusztulna bele.