Angliában és Amerikában ma is él az a szokás, hogy a férfiak - ha klubjukban vagy pipázószobájukban, esetleg irodájukban - összeülnek, egyik vagy mindkét lábukat felrakják az asztalra.

 

Ez - a nálunk modortalanságnak minősülő - szokás azonban nem valami különcködő hajlam utóhatása, hanem különös viszonyok során alakult ki, és kitüntetést jelentő engedményre vezethető vissza.

Eredetileg ugyanis csak annak a tengerésznek volt szabad lábát az asztalra raknia, aki a Jóreménység-fokát vagy a Horn-fokot körülvitorlázta. Mégpedig azzal a megszorítással, hogy aki csak ezek egyikét hajózta körül, csak az egyik lábát, aki mindkettőt, az mindkét lábát felrakhatta - a nagy hajósteljesítmény jutalmául.

 

 

 

Ennek az engedménynek, kitüntetésnek az a magyarázata, hogy a vitorlás hajók idejében a fregattok hadapródjainak étkezői nagyon szűk helyen voltak. A bútorzat is csupán ládákból, lócákból és asztalból állt. Az asztal alatt pedig sok kacat volt elraktározva, úgyhogy valójában szó sem lehetett kényelmes ülésről. Így alakult ki az a szokás, hogy a tapasztaltabb, tekintélyesebb hadapród az asztal alá nem férő lábát az asztal lapjára rakhatta föl.

 

És hogy hazánkig miért nem jutott el ez az érdekes szokás? Valószínűleg azért, mert tudomásunk szerint nem akadt Magyarországon olyan ifjú, aki körülvitorlázta volna a Jóreménység-fokát és a Horn-fokot, ebből következőleg senkinek sincs jogalapja arra, hogy megfáradt lábait az asztal tetején pihentesse.

 

 

Vagyis: a mi cipőinknek semmi keresnivalójuk az asztalon!