A tojás tulajdonképpen nem más, mint egyetlen, védőréteggel körülvett petesejt, amelyben – ha korábban megtermékenyült – az állat testén kívül fejlődik ki az utód. A különböző fajok tojásai önfenntartó rendszerek, azaz az embrió számára elegendő annyi tápanyag, amennyi a tojásban jelen van.

 

Maga a petesejt az, amit mi a tojás sárgájának nevezünk. Ez szikben, tápanyagban igen gazdag. A petesejtet, amint a madár vagy hüllő petevezetékén lefelé halad, különböző rétegek veszik körül, így a sárgáját a fehérjétől elválasztó szikhártya, majd a fehérje (albumin) és a két (belső és külső) héjhártya. Végül az egészre rárakódik a tojáshéj.

Az embrió a petesejtben található csírakorongból indul fejlődésnek. Tápanyagot a szikzacskóból, azaz a kismadár vagy –hüllő növekedése során egyre kisebbedő sárgájából nyer, a salakanyagokat az allantois nevű zsákba üríti. A gázcsere a héjhártyákon keresztül történik.

 

Ez az alapszerkezet jellemző minden magzatburkos állat tojására. Természetesen nagy eltérések lehetnek az egyes fajok között a tojás mérete, alakja, színe, mintázata, héjának keménysége terén.

 

A madarak igen kemény héjú tojásokat raknak, míg a hüllőknél gyakori, hogy a tojáshéj csak kevés kalcium-karbonátot tartalmaz, így lágy, formálható marad a tojás. A kígyók tojásainak bevonata például bőrszerű, a tojások gyakran összetapadnak. A krokodilokra a kemény héjú tojások lerakása jellemző.

 

A madarak közül sem mindnek a tojása alkalmas emberi fogyasztásra. A nyugati civilizációkban a tyúk-, a lúd-, a kacsa-, a fürj- és újabban a strucctojás fogyasztása elterjedt. A hüllők közül elsősorban a teknősök tojásait szolgálják fel táplálékként.

 

Elterjedt, hogy a teknőstojás megevése férfiaknál potencianövelő hatással bír. Ennek hatására veszélybe kerültek szegény teknőcök: lankadófélben lévő férfiemberek tízezrei tették a teknőstojást napi étrendjük részévé. A környezetvédők mindent elkövetnek, hogy ezt a tévhitet eloszlassák, és meggyőzzék a népet, hogy az igazi férfi nem eszik teknőstojást.