A férfiúi arcszőrzetnek a maga teljességében való meghagyása és annak eltávolítása között afféle kompromisszumos megoldás a bajusz viselése. A görögök és a rómaiak vagy bajusz-szakállt viseltek, vagy borotváltatták arcukat, de a szakáll nélküli bajuszt nem ismerték. Az első európai bajuszviselőknek a keltákat tartják; ennek a harcias népnek az i. e. 1. évezred derekán sok más nációval "összeakadt a bajsza".

 

Valószínű, hogy a honfoglaló magyarok - más Keletről jött népekkel egyetemben - a bajusz divatjának hódoltak. "Bajusz kell a magyarnak!" - tartja a régi mondás. Bajusz ékesítette Balassi Bálintot, Zrínyit, a költőt, Thököly Imrét, Rákóczi Ferencet, de általában bajusszal ábrázolják a 17-18. században a magyar köznemest, parasztot és katonát is. Csak az éltesebb férfiakat látjuk szakállal. Altorjai Apor Péter arról tudósít, hogy a régi szép időkben - amely alatt ő a 17. századot érti - Erdélyben bajuszt a legények hordtak, a szakáll pedig a házasembereket illette meg.

 

 

 

Amikor a 17. századi Franciaországban a borotva áldozataivá váltak a szakállak, a férfiúi dísz csak a királyi elitcsapatok katonái arcán marad meg - egy bajusz erejéig. A 19. század pedig változatos formájú bajuszokat termett. A kackiás, pödrött huszárbajusz vagy a lekonyuló, mélabús Madách-bajusz, a bozontos rozmárbajusz vagy a harcsabajusz következtetni engedett viselőjére. Alakításukhoz igénybe kellett venni a bajuszkefét és a jóféle bajuszpedrőt. A peckes, felfelé álló végű Vilmos-bajusz elkészítéséhez például a német császár borbélya, Haby mester, olyan bajuszkötőt készített, amely - ha éjjel is viselték - garantálta a megkívánt hajlásszöget.

 

Az első világháború utáni évek divatját, a keskeny, nyírott angolbajusz fazonját a népszerű filmszínészek diktálták. Manapság pedig inkább a csupasz áll a divat a férfiak körében, és a hölgyek is ezt értékelik inkább. Na, de, akinek jól áll, és ragaszkodik hozzá, az miért ne viseljen bajuszt továbbra is?!