Mit is kell tennünk, ha kéményseprőt látunk? Először is gyorsan valamiféle gombot keresünk a ruházatunkon, s azt jól megcsavargatjuk, közben pedig le sem vesszük a szemünket a - lehetőleg kormos képű - szerencsehozóról. Így tartja a babona. De vajon miért alakult ki ez a hiedelem? Miért éppen a kéményseprők tisztes foglalkozását szemelte ki az emberiség a szerencse bálványául?

Természetesen többfajta magyarázata is létezik a babona eredetének. Az egyik szerint például úgy keletkezhetett, hogy amikor a fiatal lányok találkoztak a fekete füstfaragóval, utána mindig azt mondták, hogy "szerencsém volt, mert nem kormozott össze". Egyfajta elképzelés szerint ebből a mondókából a mai korra csak az maradt meg, hogy "szerencsém lesz, hiszen találkoztam egy kéményseprővel".

 

 

 

Ám a legvalószínűbb története a hiedelem kialakulásának mégis csak az, hogy azért hoz szerencsét a kéményseprővel való találkozás, mert régen azoknál a házaknál, ahova mentek, nem fordult elő a tüzelésből eredő tragédia, nem égett le a ház. Manapság az olaj-, gőz- és gázfűtés korában el sem tudjuk képzelni, mit jelentett régen az a bizonyos "családi tűzhely": nemcsak a meleget és a főtt ételt, hanem magát az életet is. A tűz azonban nemcsak az ember legjobb barátja, hanem az egyik legveszedelmesebb ellensége is. A fából épült vagy gerendavázas, náddal, zsúppal fedett házakra különösen veszélyes volt a tűz. Ezért az az ember, aki a kéményt rendben tartja, a tűztől óv, vagyis nagyon fontos személyiség.

 

 

Ám létezett a tűzhelynek egy másik - ősi, mitikus - jelentősége is. A római hiedelem szerint a tűzhelyben lakott a család védő szelleme. A sztyeppéken élő népek úgy tudták, hogy a sámán az elrévülésekor a sátor füstnyílásán át közlekedik a szellemekkel együtt. Így ragadhatott a kéménnyel, tűzhellyel kapcsolatban álló kéményseprőre is valami a jótékony szellemek dicsfényéből. Ezen pedig még az sem változtatott, hogy fekete, szurkos és kormos, mint az ördög.