Az átlátszó műanyagból készült búvártokok ellenben igazi vízalatti fotózásra tervezett szerkezetek. Ezek a 20-40 ezer forintba kerülő kiegészítők akár több tízméteres mélységig is használhatók. Könnyűek, így ha kicsúszik a kezünkből, nem süllyednek el, hanem a felszínen lebegnek. Divatos eszközökké váltak, mivel az összes nagy gyártó készít ilyeneket a népszerűbb digitális kompakt gépeihez (csak az adott géphez tervezett tokok használhatók egy bizonyos géppel). Használatuk viszonylag egyszerű, a fotósnak csak a tömítések ápolására és cseréjére kell ügyelnie. Természetesen nem csak a kompaktokhoz kapható ilyen kiegészítő. A tükörreflexes gépekhez kifejlesztett vízalatti tokok akár 100 méteres mélységig is működhetnek, és számtalan kiegészítő (külső vaku, különböző objektívek csatlakoztatására is van lehetősége a fotósnak) csatlakoztatható hozzájuk. Nagy hátrányuk, hogy legalább annyiba kerülnek, mint maga a fényképezőgép.

A felszín közelében vagy a mélyben?

A különböző mélységszintek nagyon eltérő felszerelést igényelnek a fotóstól. A felszín közeli merüléseknél a napfény még viszonylag erős, és a tengeri halak nagy részét is megtaláljuk. Itt még nincs szükség különleges világító berendezésekre, és extra nyomást elviselő, különleges vízalatti tokokra. A fotózás a kommersz eszközökkel is megoldható. Más a helyzet a mélytengeri fotókkal. A 40-50 méteres mélység alatt már nagy nyomás nehezedik a vízalatti tokra, nincs megfelelő fény, a tengeri állatok is ritkábban fordulnak elő, ráadásul itt már a komolyabb merülési gyakorlat is elkél. Ez utóbbi tartomány a speciális vízalatti géppel és megfelelő külső vakukkal felszerelt profik privilégiuma.

 

Technika és beállítások

A fotózás kezdetén a legtöbb kép bemozdult és életlen lesz, mivel a csökkenő fényerősség nem ad megfelelően rövid expozíciós időt a gyors tengeri állatok fotózásához. Állványt itt nem használhatunk, és a külső fényforrások közül is legtöbbször csak a beépített vaku adott, ami - mint később látjuk-, nem a legjobb választás. Mi a megoldás? Maradjuk közel a felszínhez, és fotózzuk az 1-2 méteres mélységet, beépített vaku nélkül, tág rekesznyílással, gyors expozíciós idővel (minimum 1/125 s) és mindehhez 200 vagy 400-as ISO értéket válasszunk. A korallzátonyok és a körülöttük úszkáló halak, a színes sziklák a legtöbb amatőr búvárfotós számára könnyen elérhetők ily módon. A halportré már haladó feladat, hiszen a témák általában kis méretűek, gyorsak és nehezen megközelíthetők. Hasznos lesz a gyors gép, a képstabilizátor és a nagyobb tele sem hátrány. Természetesen itt is az 1-2 méteres mélységben mozgó témák a technikailag könnyen megoldhatók.

A felszín közelében a fehéregyensúly (WB) legyen automatán, ez kiszűri a kékes elszíneződéseket. Amikor éppen a víz kék mélységének hangsúlyozása a cél, a napfény vagy a felhős beállítás lesz a megfelelő választás.

 

Mélyebben

A mélyebb tartományban csak a vaku jelent megoldást. Itt azonban nem a beépített villanóra, hanem a külső vakura gondolunk. A beépített vaku nem alkalmas az igényes vízalatti fotózásra. Az ok nem egyszerűen az alacsony teljesítmény vagy a kis objektív–vaku távolság. Sokkal nagyobb gond, hogy a vaku reflektorként világítja meg a tárgy és az objektív között lebegő hordalékot, planktonokat, melyek zavaró fehér foltokat hoznak létre a képen. Ez csak a gép mellé, kb. 20-40 cm-re elhelyezett villanóval előzhető meg. A gép-vaku csatlakozást itt egy szinkronzsinór vagy fényérzékelő vakukioldó segítségével oldják meg. Mivel a kommersz vakut természetesen itt nem használhatjuk, a profik egy vagy két speciális (és drága) búvárvakuval dolgoznak.

 

Mikor merüljünk?

Minél laposabb szögben érkezik a napfény a vízfelületre, annál több verődik vissza a felszínről. A déli nap még ideális körülményeket teremt a fotózáshoz, délután már jóval gyengébb a fény, az alkonyat előtt pedig már a felszín közeli régiók is félhomályba borulnak. A földrajzi elhelyezkedés és az évszak is befolyásolja a természetes vízalatti világítást.